Robert Higgs írása a félelemről és annak gazdasági és politikai hatásairól. Fordítás következik.

"Mivel a szeretet és a félelem nem létezhetnek egymás mellett, ezért ha választani kell, akkor biztosabb, ha félnek tőlünk, mintha szeretnének minket." - Niccolo Machiavelli, The Prince, 1513

Minden állat megtapasztalja a félelmet - az ember talán még inkább, mint mások. Minden olyan állat, ami nem képes a félelemre nehezen tudna túlélni függetlenül a méretétől, gyorsaságától vagy más tulajdonságától. A félelem figyelmeztet azon veszélyekre, amik a jólétünket vagy akár az életünket fenyegetik. A félelemre reagálhatunk meneküléssel, elrejtőzéssel vagy felkészülhetünk a veszély elhárítására.

A félelem figyelmen kívül hagyása könnyen veszélybe sodorhat minket. Még az az ember, aki a csatamezőn hősként küzd be kell ismerje - már ha őszinte magához -, hogy fél. Azt javasolni másoknak, hogy ne féljenek egy olyan tanács, amit nem fogadhatnak meg. Fejlett pszichológiai felépítésünk változatos jelenlévő és lehetséges fenyegetéseknek tesz ki minket még akkor is, ha ezek csak a képzeletünkben léteznek.

Az emberek, akik gátlások nélkül uralnak minket és magukat államnak nevezik nagyon jól értik az emberi természet ezen sajátosságát. Kihasználják és kultiválják is. Akár egy háborúra épülő államot, akár egy jóléti államot hoznak létre, a céljuk a nép behódolása, a hivatalos diktátumok elfogadása és néha az állam tevékenységeivel és befektetéseivel történő együttműködés erőteljes ajánlása. Félelem nélkül egy állam sem bírna ki huszonnégy óránál többet. David Hume azt tanította, hogy minden állam működése a közvéleményre alapul, szerintem viszont nem ez az állam létezésének legfontosabb tényezője. A közvélekedés önmaga ugyanis egy sokkal mélyebb érzelemre alapul: a félelemére.

A félelem története

Évezredekkel ezelőtt, amikor az első államok elkezdtek egyre jobban rátelepülni az emberekre, a legfőbb meggyőző erő a háború és a hódítás volt. Ahogy Henry Hazlitt ([1976] 1994) írja:

"Lehet, hogy létezett valahol - ahogy néhány 18. századi filozófus hitte - egy csoport békés ember valahol, akik egy este összejöttek és kidolgozták az első állam alapjául szolgáló társadalmi szerződést. De eddig senki nem talált erre vonatkozólag semmi bizonyítékot. A gyakorlatban a történelem során létrejött összes állam hódításoknak köszönheti létét - legyen az törzsek meghódítása más törzsek részéről, egy város meghódítása más város részéről, egy nép meghódítása más nép részéről. Természetesen voltak alkotmányozó gyűlések, de ezek csak a már meglévő államok működésében hoztak változást."

A vesztesek közül azok, akik túlélték ezeket a hódításokat el kellett viselniük, hogy rendszeresen megerőszakolják vagy kirabolják őket, illetve hosszú távon nekik kell a jövedelmük egy részét átadni a helyi uralkodónak - vagy ahogy Mancur Olson (2000, 6-9) találóan fogalmazott, a helyi banditáknak. A leigázott emberek féltették az életüket és erre jó okuk volt. Ha választani kellett vagyonuk vagy életük elvesztése között rendszerint az előbbit választották. Így jött létre az adóztatás, amit beszedhettek áruk, szolgáltatások vagy pénz formájában (Nock [1935] 1973, 19-22; itt Nock főleg Ludwig Gumplowicz és Franz Oppenheimer úttörő történészi munkáira hivatkozik).

A leigázott emberek azonban természetes módon megvetik a rájuk erőszakolt kormányokat adóztatásukkal és egyéb káros tevékenységeikkel egyetemben. Ennyire bosszús emberek könnyen lesznek nyugtalanok és megragadják az első adandó lehetőséget, hogy az elnyomót eltávolítsák. Még ha nem is hagyatkoznak lázadásra vagy nyílt ellenállásra, képesek szabotálni az uralkodó államot azzal, hogy nem járulnak hozzá a rendszer működtetéséhez. Ahogy Machiavelli megfigyelte: az az uralkodó, aki "nem kezeli jól ezt a helyzetet mindent elveszít, amit addig nyert, és ha vissza próbálja mindezt szerezni, azt csak jelentős nehézségek és kellemetlenségek árán tudja majd megtenni" ([1513] 1992, 5). A helyi banditák számára tehát az erőszak önmagában egy igen drága erőforrás annak elérésére, hogy az alattvaló emberek jelentős mértékű, állandó jövedelmet biztosítsanak.

Ebből következően előbb vagy utóbb minden állam lecseréli a kard erejét a papságéval, létrehozva ezzel a trón és az oltár egységét. Régebben nem volt szokatlan, hogy maguk az uralkodók voltak az istenek - az ókori Egyiptom fáraói ezt a címet évszázadokon keresztül birtokolták. Ezzel az alattvalók nem csak az uralkodó jelentősebb fizikai, hanem természetfeletti erejétől is félhettek. Továbbá ha az emberek hittek a túlvilágban, ahol az ezen világ fájdalmaitól és szenvedéseitől megszabadulhattak, akkor a papok kivételezett helyzetüknél fogva előírhattak olyan viselkedési formákat itt és most, ami biztosítja a jobb életet a túlvilágon. Machiavelli korának katolikus egyházára hivatkozva jelenti ki, hogy "a spirituális hatalom, ami önmagában jelentős autoritást biztosít" ([1513] 1992, 7), és dicsőíti Aragóniai Ferdinándot, amiért "mindig a vallás köpenyében mutatkozik, ... ami tekinthető ájtatos kegyetlenségnek is" (59, kiemelés az eredetiben). Természetesen a harcosok és a papok, már ha nem ugyanazokról az emberekről van szó, szinte törvényszerűen lesznek egymás szövetségesei a hatalmi gépezetben. A középkori Európában például egy báró fiatalabb testvére akár püspök is lehetett.

Ezáltal az államban a harcosok miatt kell az alattvalóknak az életük, és a papok miatt a lelkük épsége miatt félniük. Ez a kétféle félelem együtt igen erős egyveleget alkot - elég erőset ahhoz, hogy a föld minden pontján évezredekig álló államokat hozzon létre.

Az idő előrehaladtával az államok az emberek körében népszerű félelmekre apelláltak azon ideológia mentén, aminek során felerősítik az emberek belső és külső veszélyektől való félelmét, amiktől az uralkodó - mind közül pont ő! - fogja az embereket megvédeni. Az állam - ezt állítják - védi meg az embereket a külső támadóktól és a belső konfliktusoktól, lévén mindkettőről azt állítják, hogy folyamatos veszélyforrások. Néha az állam, mintha megerősíteni akarná ezt a mítoszt némi igazságmorzsával, valóban megvédi az embereket - még a juhász is megvédi a nyáját a farkastól, de ezt saját érdekében teszi, nem az ő érdekükben, és amikor eljön az idő, akkor lenyírja vagy levágja őket attól függően, hogy melyik szolgálja jobban az érdekeit. Amikor az állam nem védi meg az embereket, ahogy azt ígérte, mindig van kifogása, gyakran a populáció bizonyos elemeit - bűnbakokat, például kereskedőket, pénzkölcsönzők, valamint népszerűtlen vallási vagy etnikai kisebbségek - vádolva. "Soha nem volt túl drága" biztosít minket róla Machiavelli "lehetséges magyarázatokat kitalálni a hiten keletkezett törés orvoslására" ([1513] 1992, 46).

A behódolás vallási alapjai fokozatosan átváltoztak nacionalizmussá és közérdekké, kicsúcsosodva végezetül arra az érdekes gondolatra, ami szerint egy demokratikus államban a nép az állam, és akármit követel az állam tőlük, azt magukért teszik - ahogy Woodrow Wilsonnak volt mersze 1917-ben a kötelező sorkatonai szolgálattal (aminek megszegését igen súlyosan bűntették) kapcsolatban kinyilatkozni "ez semmiféleképpen azok besorozása, akik ezt nem akarják: ez inkább kiválasztás egy olyan nemzetből, ami összességében önként jelentkezett"(qtd. in Palmer 1931, 216–17).

Nem sokkal a demokratikus dogma megszilárdulása után szervezett koalíciók emelkedtek ki a választók közül és csatlakoztak az elitekhez, hogy ők is zsákmányolhassanak a közös kasszából, és ennek következményeként a 19. század második felében elkezdett kialakulni a jóléti állam. Innentől kezdve az állítás az volt, hogy az államnak mindenféle fenyegetéstől meg kell védeni az állampolgárt: a hétköznapi munkabalesetektől, rossz életminőségtől, nyomortól, éhségtől, rokkantságtól, munkanélküliségtől, betegségtől, öregkori jövedelem-kieséstől, vízben lévő baktériumoktól, ételben lévő mérgező anyagoktól, valamint a nemüket, rasszukat, őseiket, hitvilágukat ért sértésektől. Az állam midig megígérte, hogy az embereket megvédi az éppen aktuális félelmeiktől. Így betonozta be magát a jóléti állam a félelem gránitszilárdságú alapjaiba. Az államoknak, amik szinte az idők kezdete óta az erőszakkal szembeni védelem ígéretével kampányoltak ("nemzetbiztonság") nem volt nehéz beépíteniük ezeket a pilléreket a működésükbe ("szociális biztonság").

A félelem politikai gazdaságtana

A félelem, mint minden "termelő" erőforrás a termelés törvényeinek van alárendelve. Azaz követnie kell a marginális termelékenység törvényét: ahogy az állam egyre több félelmet "gyárt", úgy az állam védőszárnya iránti kereslet csökken. Amikor az állam először kiált farkast, a nép megijed; a második alkalommal kevésbé ijed meg; a harmadik alkalommal még kevésbé. Ha az állam túl gyakran nyúl a félelem-kártyához, túlterheli az emberek érzékenységét, és végezetül az emberek teljesen figyelmen kívül hagynak minden olyan esetet, amikor az állam félelmet akar bennük kelteni.

Például amikor 1970-es években az embereket a katasztrofális globális lehűléssel (lásd pl. a The Cooling World 1975-ben), majd szinte közvetlenül utána katasztrofális globális felmelegedéssel riogatták, a társadalom egyre gyanakvóbban figyelte az állam azon kísérletét, hogy az állítólagos globális klímaváltozásnak milyen szörnyű következményei lehetnek - ami persze csak akkor lesz szörnyű, ha az állam nem tesz szigorú intézkedéseket az ügyben, hogy az embereknek mit kell csinálni a megjósolt katasztrófa elkerülésének érdekében.

Nemrég a korábbi nemzetbiztonsági cár Tom Ridge elárulta, hogy több állami tisztségviselő felülbírálta őt, amikor nem akarta a terrorista veszély mértékét narancsszínűre (nagy kockázatú) növelni, mert szerinte a fenyegetések igen valószerűtlenek. "A kommunikáció ezen módjával csínján kell bánni" jegyezte meg Ridge (qtd. by Hall 2005).

A félelem egy romlandó vagyontárgy. Ahogy Machiavelli megjegyezte "a sokaság kedélye ingatag, és ... míg könnyű őket egy dologról meggyőzni, nehéz őket ebben a meggyőződésben tartani" ([1513 1992, 14). Ha az előre megjósolt félelem tárgya nem valósul meg, az emberek meg fogják kérdőjelezni annak létét. Az államnak jóvá kell tennie az amortizációt azzal, hogy a félelem tőkéjének fenntartásába, modernizációjába és lecserélésébe fektet. Például a hidegháború idején a szovjetektől való félelem egyre csökkent, amit csak ismétlődő krízisek tudtak helyreállítani; ezek nagy része a két ország hadserege közötti különbségéről szóló hivatalosan bejelentett vagy kiszivárogtatott információ volt: a katonák közötti különbség, a bombázók közötti különbség, a rakétaelhárító rendszerek közötti különbség, az első csapást mérő rakéták közötti különbség, a védelemre fordított pénz mennyisége közötti különbség, a nukleáris arzenál közötti különbség és így tovább (Higgs 1994, 301–02). Újabban a hazai környezetben lehetséges terrorista támadásokról érkezett hivatalos figyelmeztetések töltik be ugyanezt a szerepet: az embereket "éberségre" ösztönzi, ami azt jelenti, hogy a pénzük jelentős részét az állam "védelmi" és "nemzetbiztonsági" címkékkel fémjelzett feneketlen zsebébe öntse (Higgs 2003b).

Ez a tényező magyarázatot ad a médiából jövő folyamatos félelemkeltésre: amellett, hogy saját érdeküknek megfelelően felkeltik a közönség figyelmét, biztosítják magukat az állam által kiszabott büntetésekkel szemben azáltal, hogy az épp aktuális félelemkeltésben részt vesznek. Bárki, aki mondjuk a CNN főcímeit nézi tanúsíthatja, hogy nem telik el nap új bejelentés vagy korábban még nem is sejtett Szörnyű Fenyegetés nélkül - én ezt a nap veszélyének szoktam hívni.

Azáltal, hogy a népesség folyamatos megnövekedett feszültség állapotában van, az állam és a média előkészítheti a talajt az új típusú adó, szabályozás, megfigyelés, jelentés vagy más, az emberek vagyonának, magánszférájának vagy szabadságának megsértésével járó tevékenység előtt. Ha magára hagyják, az állampolgár a folyamatosan őt záporozó figyelmeztetések nélkül hamar rájönne, hogy a bejelentett félelmeknek szinte csak a töredéke valódi, és azok is kezelhetőek az állam által nyújtott - és önigazolását biztosító - biztonsági intézkedések és adóztatás nélkül.

Az állam jelentős és a "privát szektor" egy része részt vesz a félelem létrehozásában és terjesztésében. (Figyelem: a látszólag privát szektor egy része valójában az adófizetők pénzén élő haszonleső. A valódi állami alkalmazottak száma sokkal nagyobb, mint ami a hivatalos adatokban szerepel [Light 1999; Higgs 2005a].) A hadiipari cégek természetesen hosszú ideje a világon mindenhol jelen lévő, kisebb és nagyobb ellenségektől való félelemkeltésnek szentelték idejüket, akik állítólag az első adandó alkalommal semmisítenék meg addigi életmódunkat. A Boeing gyakran lejátszott hirdetéseiben biztosít minket például a vállalat jelentős hozzájárulásáról "szabadságunk megvédése" érdekében. Ha ezt elhiszi az olvasó, akkor eladásra kínálok neki egy fényes, hasznavehetetlen hidegháborús hardvert. A hírműsorok és a szórakoztatóipar lelkesen áll be a sorba, amikor idegen fenyegetéstől való félelemkeltésről van szó - mindent megtéve az emberek figyelmének felkeltése érdekében.

A tanácsadók különböző fajtái ugyanúgy igyekeznek csatlakozni, lehetővé téve dollármilliárdok elherdálását a politikailag megfelelő üzenetet hordozó, vaskos riportokat eredményező hamis "tanulmányokra", amelyek jelentős része csak a probléma átfogalmazását és az esetlegesen működő megoldásokra vonatkozó spekulációkat lehetővé tevő töltelékszöveg.Minden egyes ilyen jelentés egyetért azonban abban, hogy közeleg egy krízis, aminek megoldásához még több tanulmány szükségeltetik. Így jön létre Say törvénye a politikai gazdaságtan kríziseire vonatkoztatva: a kínálat (az állam által pénzelt tanulmányok) létrehozza saját keresletét (igény államilag pénzelt tanulmányokra).

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az államok akkor igényelnek tanulmányokat, amikor elégedettek a meglévő helyzettel, de vaskos pénzeket akarnak kiosztani politikai kedvenceknek, oligarcháknak és most már "tanácsadóként" dolgozó egykori szövetségeseknek. Ezzel egy időben az állam azt demonstrálja a nép előtt, hogy "csinál valamit" az X krízis megelőzésének érdekében.

Minden adandó alkalommal opportunisták próbálják meglovagolni a jelenlegi félelmeket vagy igyekeznek újabbakat kitalálni, hogy megszedjék magukat. Például az állami iskolákban tanító tanárok és igazgatók egyetértenek abban, hogy a nemzet "oktatási válságban" van. A rendőrség és az önmegtartóztatás bajnokai ragaszkodnak ahhoz, hogy a nemzet "drogválsággal" - vagy néha egy adott droggal kapcsolatos válsággal - küzd, mint például "a kokain járványszintű terjedése." A közegészségügyben dolgozók "járványoktól" félnek, amik ellentétben a szokásos járványokkal nem fertőző kórokozóktól, hanem az egyéni kontroll és személyes felelősség hiányából fakadnak, mint például "az elhízás járványszintű terjedése" vagy a "fiatalok járványszintű öngyilkossága." Ezzel a taktikával sok apróbb vétket elkövetőt nyilvánítottak orvosi esetté, akiket a "terapeuta államra" bíztak (Nolan 1998, Szasz 2001, Higgs 1999).

Ezzel a módszerrel az emberek - attól való félelmükben, hogy a gyerekük drogos lesz vagy lelövi egy osztálytársát - az állam malmára hajtja a vizet - egy olyan malomra, ami lehet, hogy lassan őröl, de ezt hatalmas költséggel teszi, aminek minden egyes dollárja egy szerencsés zsebében landol  (egy pszichiáter, egy szociális munkás, egy nővér, egy droggal kapcsolatos ügyeket tárgyaló bíró - a lista szinte végtelen). Ezzel és más módszerekkel a privát szféra képviselői cinkosok lesznek egy félelemre épülő, hatalmas méretű államapparátus fenntartásában.

A félelem háborúban működik a legjobban

Még a monarchiák uralkodói is elunják magukat néhanapján. A hatalom gyakorlása fárasztó és terhes lehet - az alattvalók mindig megzavarnak különböző részletkérdésekkel; az áldozatok folyton kegyelemért, megbocsátásért vagy kivételezésért esedeznek. Háborús helyzetben azonban az uralkodó feléled. Semmi sem biztosítja jobban a dicsőség és a hírnév lehetőségét, mint a háború, és ezt az uralkodók értették is (Higgs 1997). Ha arra vannak átkozva, hogy a hivatalukban üljenek békés időkben, akkor a történelemben legfeljebb középszerűként fognak róluk említést tenni.

A háború kitörése azonban lelkesedéssel tölti el a teljes államapparátust. A hadsereg tisztjei, akik évekig sínylődtek kapitányi rangban most lehetőséget kapnak, hogy ezredesek legyenek. A hivatalok vezető, akik eddig száz alkalmazott munkáját felügyelték egy millió dolláros költségvetésből most akár ezreknek lehetnek főnökei húsz millió dolláros költségvetéssel. Új, erős ellenőrző szerveket kell létrehozni és munkaerőt biztosítani nekik. Új létesítményeket kell építeni, berendezni és üzemeltetni. Elfeledett politikusok számíthatnak hatalmas összegekre az államkincstárból, hogy korábban elképzelhetetlen törvények létrejöttét finanszírozzák. Akárhova nézünk is, az állam tele van energiával, erővel és pénzzel. Azok számára, akik háború idején irányítják az állam gépezetét az élet nem is lehetne jobb.

Nem csoda, hogy amikor John T. Flynn (1948) könyvében a második világháborúban dolgozó bürokratákról ír, a fejezet címének a "Az életük legboldogabb évei"-t adta:

"Még azelőtt, hogy az ország bürokraták paradicsomává vált volna. De a háborús megmozdulások kezdetekor a hivatalok elszaporodtak és a hivatalnokok mindenfelé kirajzottak, mint egy sáskahad ... A hely [Washington, D.C.] tele volt korábban 2500 dollárt kereső kis professzorokkal, akik mostanra öt, hat vagy akár hét ezer dollárt is megkerestek és az amerikai gazdaság jelentős része az ölükben hevert. (310, 315)"

A bürokrácia ilyen mértékű növekedése csak akkor lehetséges, ha a nemzet háborúba megy és a lakosság belenyugszik az állam követeléseibe. A törvényhozók tudják, hogy következmények nélkül vethetnek ki magasabb adókat, vezethetnek be jegyrendszert, oszthatnak újra nyersanyagokat, közlekedést és hitelt, engedélyezhetnek óriási kölcsönöket, besorozhatnak embereket, és általában jelentősebb hatalmat gyakorolhatnak, mint békeidőben.

Bár lehet, hogy néhány ember panaszkodik a bürokraták bizonyos, a háborút előremozdító intézkedései ellen, de kevés mer nyíltan kiállni, még kevesebb meri nyilvánosan kritizálni az állam hadba lépését - ezzel ugyanis nem csak legális vagy azon felüli büntetést hoznának a nyakukra, de a barátaik, szomszédaik és üzletfeleik helytelenítésével és általuk történő kiközösítéssel is szembe kell nézniük. Ahogy a 2. világháború idején ezzel a kifejezéssel zárták le az ilyen irányú beszélgetéseket: "Nem tűnt fel, hogy háború van?" (Lingeman 1970).

Mivel háború idején az emberek félnek a nemzet jólétéért, talán a túléléséért is, a társadalom tagjai sokkal könnyebben lemondanak vagyonukról, magánügyeikről és szabadságukról, mint azt más esetben tennék. Az államnak és a vele szerződő magánszemélyeknek ez mag a Kánaán. Az opportunisták egyre nagyobb számban csatlakoznak a párthoz mind azt állítva, hogy hogy "különösen fontos háborús szerepük"  van függetlenül attól, hogy a közvetlen katonai tevékenységekhez mennyi valódi közük van. A társadalomban lévő közkeletű félelmeket használja az állam arra, hogy igazolja zsarnokoskodását, így szerezve kontrollt a gazdaság és a társadalom felett. Az adóztatás, a kölcsönök, az állami kiadások növelése és a közvetlen irányítás egyre jelentősebb méreteket öltenek, míg az egyéni szabadságjogok egyre inkább jellegtelenekké válnak. Mert ugyan mit ér egy jelentéktelen személy, amikor az egész nemzet létét fenyegeti veszély?

Természetesen egy idő múlva minden háború befejeződik, de mind hagy maga után sokáig vagy akár örökké tartó örökséget. Az Egyesült Államokban a két világháború rengeteg ilyen örökséget hagyott (Hummel 1996, Higgs 1987, 2004). Hasonlóan ahogy Corey Robin (2004, 25) írja "egy nap a terrorizmus elleni háborúnak vége lesz. Mint minden háborúnak. De amikor ez megtörténik, még mindig félelemben fogunk élni: nem a terrorizmustól vagy a radikális iszlámtól, hanem a demokratikus uralkodóktól, akiket a félelem hagyott hátra." Többek közt felfedezzük, hogy "a különböző biztonsági szolgálatok a nemzetbiztonság érdekében a hatalmukat olyan célpontok ellen is felhasználják, akik semmilyen formában nem tekinthetőek terrorista veszélyforrásnak" (189). Nem véletlenül, ugyanis "az FBI különleges alapossággal vette célba a háborúellenes mozgalmakat" (189).

Ez a fajta vizsgálódás nem meglepő, hiszen a háború Randolph Bourne klasszikus mondásával kifejezve "az állam egészsége," és az FBI egy központi szervezet, ami az állam egészségét hivatott megvédeni és javítani. Az évek során az FBI szintén hozzájárult az amerikai lakosság félelemkeltésében, amik közül a legnevezetesebb a COINTELPRO művelet az 1960-as években, de voltak más esek is (Linfield 1990, 59–60, 71, 99–102, 123–28, 134–39). És ezeket nem egyedül hajtotta végre. Az aljától a tetejéig az állam azt szeretné, ha félnénk, azt akarja, hogy féljünk és sokat tesz annak érdekében, hogy valóban féljünk is.

Következtetés

Ha valaha is leküzdjük az államtól való félelmeinket és megszabadulunk az általa keltett hamis félelmek béklyójától, az állam összezsugorodik és végül meghal, és a paraziták - több tíz milliónyi csak Amerikában és még sokkal több a világ más részein - gazdateste megszűnik létezni, akiknek nem lenne lehetőségük közvetlenül vagy közvetetten a közösség vagyonán és energiáján élősködni. Azon a dicső napon mindenkinek, aki a köz javaiból élt egy rendes munkát kell majd találnia, mi többiek pedig, akik felismerik végre, hogy az állam az egy hamis isten és mindig is az volt, dolgozhatunk azon, hogy megmaradt félelmeinket sokkal produktívabb és erkölcsileg védhetőbb módon kezeljük. 

Hivatkozások

Bates, Robert H. 2001. Prosperity and Violence: The Political Economy of Development. New York: Norton.

Flynn, John T. 1948. The Roosevelt Myth. Garden City, N.Y.: Garden City Books.

Hall, Mimi. 2005. Ridge Reveals Clashes on Alerts: Former Homeland Security Chief Debunks "Myth." USAToday.com. May 11. Available at http://aolsvc.news.aol.com/news/article.adp?id=20050511071809990020.

Hazlitt, Henry. [1976] 1994. Is Politics Insoluble?   The Freeman, September.

Higgs, Robert. 1987. Crisis and Leviathan: Critical Episodes in the Growth of American Government. New York: Oxford University Press.

------. 1994. The Cold War Economy: Opportunity Costs, Ideology, and the Politics of Crisis. Explorations in Economic History 31 (July): 283–312.

------. 1997. No More "Great Presidents." The Free Market 15 (March): 1–3.

------. 1999. We're All Sick, and Government Must Heal Us. The Independent Review 3 (spring): 623–27.

------. 2003a. Impending War in Iraq: George Bush's Faith-based Foreign Policy. San Francisco Chronicle, February 13.

------. 2003b. All War All the Time: The Battle on Terrorism Is an Excuse to Make Fighting Permanent. San Francisco Chronicle, July 6.

------. 2004. Against Leviathan: Government Power and a Free Society. Oakland, Calif.: The Independent Institute.

------. 2005a. The Ongoing Growth of Government in the Economically Advanced Countries. Advances in Austrian Economics 8: in press.

------. 2005b. Resurgence of the Warfare State: The Crisis since 9/11. Oakland, Calif.: The Independent Institute.

Hume, David. [1777] 1987. Of the First Principles of Government. In David Hume, Essays Moral, Political, and Literary, rev. ed., edited and with a Foreword, Notes, and Glossary by Eugene F. Miller, 32-36. Indianapolis: Liberty Fund.

Hummel, Jeffrey Rogers. 1996. Emancipating Slaves, Enslaving Free Men: A History of the American Civil War. Chicago and La Salle, Ill.: Open Court.

Light, Paul Charles. 1999. The True Size of Government. Washington, D.C.: Brookings Institution Press.

Linfield, Michael. 1990. Freedom under Fire: U.S. Civil Liberties in Times of War. Boston: South End Press.

Lingeman, Richard R. 1970. Don't You Know There's a War on? New York: G. P. Putnam's Sons.

Machiavelli, Niccolo. [1513] 1992. The Prince. New York: Dover.

Nock, Albert J. [1935] 1973. Our Enemy, the State. New York: Free Life Editions.

Nolan, James L. 1998. The Therapeutic State: Justifying Government at Century's End. New York: New York University Press.

North, Douglass C. 1981. Structure and Change in Economic History. New York: Norton.

------. 1990. Institutions, Institutional Change and Economic Performance. Cambridge: Cambridge University Press.

------, and Robert Paul Thomas. 1973. The Rise of the Western World: A New Economic History. Cambridge: Cambridge University Press.

Olson, Mancur. 2000. Power and Prosperity: Outgrowing Communist and Capitalist Dictatorships. New York: Basic.

Palmer, Frederick. 1931. Newton D. Baker: America at War. New York: Dodd, Mead & Company.

Robin, Corey. 2004. Fear: The History of a Political Idea. New York: Oxford University Press.

Szasz, Thomas S. 2001. The Therapeutic State: The Tyranny of Pharmacracy. The Independent Review 5 (spring): 485-521.

The Cooling World. 1975. Newsweek, April 28, available from the Global Climate Coalition at.