Meglepve láttam az alaptantervről szóló tudósítást. Úgy gondolom, hogy ez több, mint érdekes. Ez szomorú. Bosszant a dolog, azt kell, hogy mondjam. Megint bocsánatot kell kérnem, mert terápiás céllal írok.
Azon, hogy olyan dolgok kerültek bele, mint erkölcsi nevelés, a hazafiasságra nevelés, az állampolgárságra, demokráciára való nevelés, az önismeret és társas kultúra fejlesztése, a testi-lelki egészségre nevelés, a családi életre nevelés meg sem lepődök. Ezek jól tükrözik a kormányzat valóságtól való elrugaszkodottságát. Mint már korábban kifejtettem az iskola nem alkalmas ilyen feladatokra.
Ezért ezek minden bizonnyal bullshit tárgyak lesznek és ez a jobbik eset. Fennáll a veszélye, hogy egyes helyeken ezt úgy fogják értelmezni, hogy durva indoktrinációt várnak tőlük, illetve erre kaptak felhatalmazást, de valószínűbb, hogy ebből nem lesz semmi, mert a legtöbb helyen a tanári kar erre nem alkalmas.
Nagyon jól emlékszem a saját gyerekkoromból, hogy mennyire eredményes az indoktrináció megfelelő autoritás nélkül. Igazából semennyire. Sokkal inkább kontraproduktív így utólag belegondolva.
Úgy meghallgattuk a beszédeket a nagy Szovjetunióról, örültünk a kisdobos és úttörő sípoknak, de ezt leszámítva (elnézést a kifejezésért) szartunk bele, hogy őszinte legyek. Felkötöttük a nyakkendőt, ha fontos volt, de különösebben nem hozott lázba. Ez nem valami ideológiai alapon történő ellenállás volt, hanem egyszerű közöny. Nem értettük, hogy miért jó kettes sorokban a napon állva várni a zászlófelvonást és meghallgatni valami teljesen érdektelen rizsát a hangszórókból.
Persze, vittünk papírt, ha meghirdették, de csak az osztálypénztár lebegett a szemünk előtt, nem a Cél. Dobáltuk a gumigránátot, kúsztunk a fémháló alatt, lőttünk a céltáblára, de igazából nem azért, hogy felkészüljünk a Haza védelmére, hanem mert addig sincs tanítás. Úgy időtöltésnek nem volt rossz, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottunk neki.
Voltak tanárok, akiktől féltünk, nem is kicsit. Főleg az idősebb elvtársnők között volt pár komolyan ijesztő ember, de tisztelni kevés tanárt tiszteltünk. Ilyen volt pl. a meglehetősen liberális szellemű biológia tanárunk, vagy a közel sem annyira liberális szellemű, de humoros fizikatanárunk. Ők tudtak valamit a gyerekekről. Pedig ott sem érdekelt ám mindenkit a téma, de valahogy ment nekik. Na, ők autoritások voltak. Csakhogy kisebbség volt már akkor is.
Miért is mondom el ezt? Mert tudom, hogy a tanári pálya (már elnézést, az érintettektől) kontraszelektált. Kevés az olyan ember köztük, aki tényleg tanárnak való. A többségük csak akart valami diplomát. Ha egy ilyen ember kezd el hazafiságra nevelni (mintha az úgy menne, hogy heti két óra hazafiság és hazafi leszel), akkor az ellenkezőjét éri el. Nevetségessé teszi, kb. úgy, mint ahogy az orosz oktatás is a saját paródiájává vált. Különösen könnyű nevetségessé tenni valamit, hogy ha értelmetlen és átlátszó túlzásokba esünk. Erre igen jó esély van, mert a tanárok közt is akad sok lelkes "nemzeti" (valójában népi, csak nem tudja, hogy mi a különbség) és ezeknek az embereknek sokszor hihetetlenül zavaros és giccses világképük van. Kicsit is tájékozottabb gyerek szemében hamar lejáratja magát és a mondanivalóját is. Ez a 30-as években még működött, mert a gyereket gyakorlatilag el voltak vágva minden egyéb információtól, de a mai gyerekeknek sokkal szélesebb látóköre van, sokkal több információhoz jutnak hozzá. Már akkor se értékelte mindenki, de ma különösen ki fog lógni a lóláb. Nagyon nagy szakadék van a népieskedés, a műparaszt romantika és a hétköznapi valóság között. Elég csak bekapcsolni a TV-t, felmenni az internetre, de legfőképpen külföldre látogatni. Már pedig a mai gyerekek sokkal többet járnak külföldre, mint szüleik, sőt sokuk már nyelvet is beszél, ezért látni fogják. Akkor vagy később rájönnek, hogy pl. egy osztrákkal is jót lehet beszélgetni 48-ról. Sőt, az is nagyon valószínű, hogy összezavarják a gyereket.
És most ugorjunk vissza a kiosztott pofonokhoz. Orbán Viktor valamikor azt mondta, hogy a szélsőjobbnak kioszt két pofont és hazazavarja őket. Tóta "Worluk" Árpád pedig még régebben azt mondta, hogy az nem úgy megy, hogy elveszed a szélsőjobbos szavazókat, de nem adsz cserébe semmit nekik. Hát, Tótának lett igaza (megint).
Mert ez a 30-as évek nosztalgia nem csapból jön ám, hanem a két pofon része. Így kerültek bele a tantervbe olyanok, mint Szabó Dezső és Wass Albert. Az elsőt, sajnos, nem lehet kihagyni, mert az irodalom ténylegesen jelentős alakja, még ha történetesen durván antiszemita és fasisztaszimpatizáns volt. Nem túlzok, ő tényleg Mussolini csodálója volt. (Hitlert annyira nem kedvelte.) Lehet vele azonosulni, vagy ellenezni, de ignorálni nem. Olyan, mint Marx. Lehet utálni, imádni, de túl jelentős ahhoz, hogy megfeledkezzünk róla. Talán hiba volt eddig nem beszélni róla.
Wass Albert viszont tényleg fáj. Azért fáj nekem, mert igazából egy jelentéktelen író. Egy felfújt giccs. A népi romantika legrosszabb fajtájának tartom. Egyetlen érv szól mellette, hogy a szélsőjobb körében nagyon kedvelt, de könyörgöm ez nem irodalmi kategória. Ezen az alapon Rejtő Jenő, vagy Moldova György is tananyag lehetne. Teljesen nyilvánvaló, hogy tisztán politikai okokból került bele a tantervbe. Ez pedig, igen helytelen, sőt káros gyakorlat. Ez odavezet, hogy a pillanatnyi erőviszonyok határozzák meg az értékeket, holott az oktatásnak hosszabb távon is értékállónak kellene lennie. Így az oktatás semmi több, mint az aktuális pártok utánpótlás-nevelési kísérlete. Ebből épp csak okulni nem lehet.
Lenne még pár gondolatom, de sajnos, most nem tudok rá több időt szánni, mert holnap korán kell kelnem. Bocsánatot kérek a félmunkáért...
