A Népszabadság megszüntetése a magyar közéletben ismét előhozta a szólásszabadsággal kapcsolatos vitákat. Ám hasonlóan a korábbi esetekhez - legyenek azok egy adott újság, tévé vagy rádió megszüntetése, újságírók vagy médiaszemélyiségek perei vagy kirúgásai - a mostani esettel kapcsolatos vita is hamar holtpontra jutott. Ez nem meglepő, hiszen a szólásszabadság a vitában szereplő felek számára vagy egy homályosan definiált absztrakt fogalom, vagy pedig egy rosszul definiált valami. Ennek persze egyenes következménye, hogy a szólásszabadság kérdése egyéni ízlésektől és preferenciáktól fog függeni, így a vita parttalan lesz. Viszont ha alapelvekből indulunk ki, akkor nem csak arra a kérdésre tudunk válaszolni, hogy mi fér bele a szólásszabadságba, hanem azt is, hogy pontosan miért fontos és mit is kell alatta érteni.
Mielőtt azonban az alapelvekre kerülne a sor, nézzük meg történelmi vonatkozásban - persze csak nagy vonalakban -, hogy mi volt az oka ennek korlátozására.
A veszélyes beszéd
Az emberiség történelmében az élő beszéd igen fontos szerepet játszott, hiszen ez volt a kommunikáció leghatékonyabb formája. Ennek segítségével a különböző emberek információt cserélhettek olyanokkal, akiknek más tapasztalataik és képességeik voltak, így versenyelőnyük volt azokkal szemben, akik nem kommunikáltak másokkal. Ebből az is következik, hogy minél szélesebb körű valakinek a kommunikációs csatornája, annál valószínűbb, hogy számára hasznos vagy egyenesen nélkülözhetetlen információk birtokába jut.
Azonban ennek vannak hátrányai is, például a csalók fals információkat közölhettek, amiket ha elhittél, akkor igen komoly problémákkal kerültél szembe (amikor mérgező az a növény, amire azt mondták, hogy gyógyít; amikor ártatlan az, akire azt mondták bűnös stb.) Innen támadt az az igény, hogy jó, ha széles körű a kommunikáció, de jó lenne tudni, hogy melyik az ezek közül az, amelyik hasznos, melyik, amelyik káros és melyik az, ami legrosszabb esetben is csak fölösleges.
Hogy milyen alapelvek szerint történt ez a szabályozás arra az alábbi szempont talán támaszt nyújt. Már az ősidőkben a szavak erejét olyan jelentőségűnek tartották, ami nem csak emberekre lehetett hatással: átkok, idézések, imák, áldások stb. sokasága árulkodik arról, milyen hatalmat tulajdonítottak a szavaknak az emberek. A beszéd ebben a kontextusban már több mint információcsere, itt már képes befolyásolni nem csak konkrét embereket vagy csoportokat, de a természetet és a természetfelettit is. Éppen ezért nem túlzó az a feltételezés, hogy a beszéd szabályozását - mi a helyes és mi nem az - elsősorban az adott emberek csoportjainak spirituális vezetői (papok, sámánok stb.) játszották (ennek a mai modern megfelelői - mint ahogy ezt a korábbi írásomban kifejtettem - az értelmiségiek, politikusok).
A problémák
A legfőbb probléma a beszéd korlátozásánál az, hogy pontosan ki és mi alapján jelenti ki, hogy valamilyen beszéd "veszélyes"? A történelem megmutatta, hogy ez egyáltalán nem egyértelmű. Például veszélyes-e megátkozni valakit? Jelenleg nincs rá bizonyíték, hogy ez működne (jellemzően azokban az esetekben működik, amikor az áldozat hisz benne, így ez egy önbeteljesítő jóslat lesz). Vagy veszélyes beszédnek minősül-e az, ha valaki sértő dolgokat mond valaki(k)ről? Amikor olyan szavakat használsz, hogy "uszítás", "provokáció", "gyalázó", "gyűlöletbeszéd" stb., akkor pontosan mi az a mechanizmus, ami miatt ezek a beszédek, írások veszélyesek lesznek?
Ebből is látszik, hogy egy beszédnek, írásnak a veszélyessége sokszor csak annak az embernek a fejében létezik, aki szerint ez veszélyes. Emögött az a feltételezés áll, hogy az emberek képtelenek a hallott szóval vagy az elolvasott írással kapcsolatban döntéseket hozni (ez jó vagy nem jó, helyes vagy nem helyes, ez alapján cselekedjek-e vagy sem) és azok hatása az emberek cselekedetire és gondolkodására automatikus.
Ez első látásra csak minimális károkat okoz, hiszen miért lenne probléma, ha valaki olyat büntetnek meg, aki a többség számára nem elfogadható megjegyzéseket tesz? Itt megint előjön a Frédéric Bastiatnál már megismert gondolatmenet, mely szerint fontos nézni azokat a következményeket is, amik nem láthatóak. Ebben az esetben a nem látható következmény az, hogy az emberek 1) nem tanulják meg mások véleményét tolerálni, aminek következtében egyre inkább elterjed az agresszív viszontválasz iránti igény 2) nem tanulnak meg érvelni amellett, hogy a károsnak minősített beszéd miért káros 3) nem alakul ki bennük az empátia, aminek segítségével megérthetnék, hogy ezek a gondolatok bizonyos emberek számára miért szimpatikusak vagy elfogadhatóak.
Ebből következően ha egy adott társadalomban vagy közösségben egy ilyen helyzet - azaz bizonyos károsnak ítélt írásokat vagy beszédeket tiltanak -, akkor az csak növeli az emberek közötti feszültségeket.
A gordiuszi csomó átvágása
Összefoglalva az eddigieket: az emberiség történelme során számtalan módszerrel próbálták a kommunikációt szabályozni, aminek alapja az, hogy bizonyos kommunikáció veszélyes lehet. Ezzel szemben volt az a paradigma - ami a technológiai fejlődés gyorsaságával erősödött -, hogy ezek a szabályozó mechanizmusok még a legjobb esetben is feleslegesek, sok esetben meg kifejezetten károsak.
Murray Rothbard "Ethics of Liberty" című művében átvágja a gordiuszi csomót és javasol egy olyan megoldást, ami nem csak, hogy hatékony, de összhangban van a magántulajdon intézményével és ebből következően az elv önkonzisztens, így hatékonyan lehet kezelni a szólásszabadság kérdésével kapcsolatos problémákat.
A gondolat alapját talán a következő Rothbard - a fent említett könyvből vett - idézet mutatja a legtömörebben (saját fordítás):
"Vegyük például a szólásszabadság - mint egyéni szabadságjog - kérdését. A szólás szabadságához való jog azt jelentené, hogy mindenki azt mond, amit szeretne. De a kérdés, ami nem hangzik el, a következő: hol? Hol van ehhez valakinek joga? Ott semmi esetre sem, ahol birtokháborítást követ el. Röviden vagy csak a saját tulajdonán, vagy pedig olyan emberek tulajdonán, akikkel szerződött vagy egyéb okból engedélyezik a jelenlétét. Sőt ebből következően nincs olyan, hogy "szólás szabadságához való jog"; csak egy adott illető tulajdonhoz való joga létezik: joga van a saját tulajdonával azt csinálni, amit szeretne és joga van más tulajdonosokkal önkéntes alapon megegyezni.
Röviden egy személynek sincs "szólásszabadsághoz való joga"; amire lehetősége van, hogy kibéreljen egy termet és szóljon azokhoz, akik ebbe a terembe belépnek. Nincs neki "sajtószabadsághoz való joga", amit tehet, hogy ír vagy leközöl egy pamfletet, vagy eladja azt valakinek, aki hajlandó megvenni (vagy odaadni azoknak, akik elfogadják). Azaz amije neki van ezekben az esetekben az a tulajdonhoz való joga, amibe beletartozik a szerződéskötéshez és a tranzakcióhoz való jog - amik a tulajdonlás részeit alkotják. Nincs extra "szólásszabadsághoz való jog" vagy szabad sajtó azon túl, hogy valakinek milyenek a tulajdonjogai adott helyzetekben."
Mivel ez elsőre fura lehet az olvasóknak nézzük néhány példán keresztül, hogy ez hogyan is néz ki a gyakorlatban (néhány példa szintén a könyvből van).
Tegyük fel, hogy valaki elkiáltja magát egy színházban: "Tűz van! Tűz van!" Mi történik akkor, ha kiderül, hogy nincs tűz? A szokásos megoldás az ilyen esetekre egy törvény (kb. rémhírterjesztés, közösség elleni izgatás), amit felhasználva be lehet perelni a rémisztgetőt. Ez persze számos problémát felvet, hiszen ha túl szigorú a törvény, akkor perek végeláthatatlan sokaság következhet be még olyan esetekben is, amikor nem történt törvényszegés. Ha nem elég szigorú, akkor szinte sose lehet alkalmazni. A magántulajdon alapú megoldás nagyon jól kezeli ezt az esetet. Ha a tűzriasztás hamis volt az a tulajdonosnak direkt vagy indirekt anyagi károkat okozott, ami miatt perelhet. De ezt ő dönti el, hogy mely esetekben perel, mely esetekben alkalmaz egyéb szankciókat (pl. megteheti, hogy az illetőt fekete listára teszi és nem engedi be egy adott ideig a színházba). Ami lényeges szempont, hogy az összes ilyen döntés csak az ő tulajdonára vonatkozik. Ha valaki ezzel nem ért egyet, akkor az ő tulajdonára más szabályokat fog hozni.
A Rothbard által javasolt megoldás azt a problémát is kezeli, ha egy területet többen ki akarnak bérelni (legyen az koncert, egyszerű gyűlés vagy tüntetés) - feltéve, hogy a terület magántulajdonban van. Tegyük fel például, hogy egy színházban valaki a közönség soraiból felmegy a színpadra és elkezdi a saját versét szavalni. Mivel a színház nem a tulajdona, ezért ezt csak akkor tudja megtenni, ha a tulajdonos erre engedélyt adott. Ha ez nem történt meg, akkor a tulajdonosnak minden joga az illetőt a színpadról vagy akár a színházból is eltávolítani.
Hasonlóan ha én most be akarok menni valamelyik televíziós társasághoz, hogy a mondókámat elmondjam, minden joguk megvan ahhoz, hogy kidobjanak. A szóláshoz való jogom nem sérült, mert a saját tulajdonomban vagy bárki más tulajdonában, ahol hajlandóak meghallgatni ott ezt elmondhatom.
Következmények
Ha a szólásszabadsággal kapcsolatos problémákat a tulajdonjogokon keresztül vizsgáljuk, akkor igen sokszor egyszerű megoldást tudunk találni azokra. Nézzük néhány gyakori példán keresztül, hogy hogyan.
Jár az újság/TV/internet stb. - Ha valami "jár" az azt jelenti, hogy az adott tulajdon felett a tulajdonosnak nincs teljes mértékű kontrollja. Lesarkítva: ha valamiről úgy gondolod, hogy "jár", akkor ezzel rabszolgává tettél mindenkit, aki azt a terméket vagy szolgáltatást előállítja. Ez vonatkozik speciálisan az újságokra, TV-re, internetre stb. is.
A szegényeknek nem lesz sajtója - A tulajdoni szemlélettel kapcsolatos kritikák között gyakran szokták emlegetni, hogy akkor csak a gazdagoknak lesz sajtója. Viszont némi számolás után kiderül, hogy nem ez a helyzet. Ha ugyanis 1000 db. gazdag ember havi 10000 Ft-ot szán egy adott termékre, az összességében 10 millió Ft bevételt hoz. Ez viszont biztosítható úgy is, hogy egymillió szegény fejenként 10 Ft-ot szán ugyanarra a termékre. Ez a verzió ráadásul még jobban is megéri, ugyanis míg valószínűtlen, hogy az első verzióban kevés szegény ember tudja a terméket megvenni, a második verzióban több gazdag is lehet, aki rászán ennyi összeget.
A kritika nem korlátozás - A kritikával kapcsolatban teljesen azonos szabályok érvényesek, mint bármely beszéddel kapcsolatban. A kritika gyakorlásának csak annyi a feltétele, hogy az, aki a kritikát megfogalmazza az vagy a saját tulajdonában lévő lapban, oldalon stb. jelentesse meg, vagy egy olyan valakinél aki önkéntesen beleegyezett abba, hogy ezt leközölje. Látható, hogy ebből következően önmagában a kritika nem jelenti a szólásszabadság megsértését.
Sértő tartalom - Ha megvan az a lehetőséged, hogy nem nézel egy filmet vagy nem olvasol el egy újságot, akkor ugyan kritizálhatod az adott művet (lásd előző pont), de semmi jogod ahhoz, hogy megakadályozd azokat, akiknek erre igényük van.
Csalás és hazugság - Bármilyen meglepő de ezt a kérdést is lehet ezeken a kereteken belül tárgyalni. Ha valamit reklámoznak és az neked nem tetszik, akkor azt neked nem kötelező megvenni. Viszont amikor megveszed, de nem azt kaptad, amit reklámoztak, akkor ez lényegében szerződésszegés, ami nyugodtan képezheti egy per tárgyát. Ennek a megközelítésnek az az előnye, hogy nem kell központilag szabályozni a rendszert, mert óhatatlanul felhalmozódnak a különböző kivételek (mi tekinthető szerződésszegésnek, mekkora legyen a kártalanítás stb.) A magántulajdonra épülő rendszerben lényegében egy szabály van: szerződésszegés esetén a sértett kártalanításra jogosult. Hogy ez mikor mennyi az adott helyzettől függ, így ezt nem csak fölösleges központilag leszabályozni, de sokszor káros is (a biztonság hamis illúzióját adja).
Személyiségi jogok, jó hírnévhez való jog - A "jó hírnév", illetve minden más, a személyedre vonatkozó jelző az más fejében lévő memóriadarabokból áll össze, így ez nem a te tulajdonod. Ha valaki olyat állít rólad, ami szerinted igazságtalan, akkor ugyanúgy mint korábban reagálhatsz rá, ha akarsz. Ha esetleg az illető sajtótermék, ahol a negatív vélemény megjelent esetleg nem ad teret a reakciódnak, akkor megpróbálkozhatsz alternatív csatornákkal vagy esetleg bojkottra is felszólíthatod az embereket (mint korábban láttuk, a kritika nem a szólásszabadság korlátozása, így a bojkottra való felhívás sem az).
Objektív, kiegyensúlyozott, közszolgálati stb. sajtó - Talán ez az a kérdéskör, ahol a magántulajdonon alapuló sajtószabadság sokkal hatékonyabban működik. Azt könnyű belátni, hogy az itt felsorolt jelzők erősen szubjektívek már csak azért is, mert egy adott sajtótermék szükségszerűen csak a valóság egy apró szeletét képes bemutatni, ami már a kialakulásánál (mit tekintek relevánsnak, fontosnak) is az ún. szelekciós torzítás ("selection bias") áldozatául esik. A magántulajdonon alapuló sajtó ezeket a kérdéseket a piaci folyamatokon keresztül oldja meg: ha van egy olyan sajtótermékre igény, ami adott pillanatban nincs, akkor onnantól kezdve a kínálati oldal valahogy ezt a keresletet igyekszik kielégíteni. Minden attól függ majd, hogy az új sajtótermék előállításához szükséges erőforrásokat a kínálati oldalról hogy próbálják megoldani (lehet a termék ingyenes és adományokból tartják el magukat; találhatnak szponzorokat; akiknek erre igényük van, azok fizetnek érte stb).
Megszűnő lapok és kirúgott újságírók - Egy adott lap vagy TV tulajdonosának szuverén döntése, hogy kit és milyen feltételek mellett alkalmaz. Egy ilyen esetben csak az számít, hogy a kirúgás a szerződésben foglaltak szerint történt-e vagy sem. Ha valakinek fontos egy adott médiaszemélyiség által előállított tartalom, akkor számtalan lehetősége van: kérheti a tulajdonost, hogy ne rúgja ki; biztosítja az illetőt egy másik állásról; adományokat gyűjt; saját zsebből finanszírozza az illető tevékenységét stb. A lapok kiadóira és a TV-csatornák üzemeltetőire is ugyanezek vonatkoznak.
Több tüntetés egy helyen - Ez a probléma is visszavezethető a tulajdonjogokkal kapcsolatos kérdéskörre. Itt konkrétan a közlegelők problémája áll a háttérben. Azaz ha van egy közterület, akkor pontosan ki és mi alapján dönti el, hogy két vagy több csoport esetén ki lehet ott és ki nem (hiszen mindegyik csoport a "közösség" tagja, tehát mindegyiknek ugyanolyan joga lenne használni azt, mint bárki másnak). A közlegelők problémája természetesen önellentmondásos (erről majd később írok), így konfliktusok nélkül ezt feloldani nem lehet. A megoldás a privatizáció, aminek során egy adott tulajdonosé lesz a terület és ő majd eldönti, hogy ezt a tulajdont ki és milyen körülmények között használhatja.
Nem vettek fel a véleményem/öltözködésem miatt - Ha a szólásszabadság kérdésére pusztán emberi jogi szempontból tekintünk, akkor egy ilyen kérdés komoly problémákat okoz. Jelen helyzetben a dolog egyértelmű, a tulajdonos azt vesz fel és olyan szempontok alapján, akit akar. Ha ez nem tetszik, akkor eldöntöd, hogy mi a fontosabb: az adott munkahely vagy a véleményed/öltözködésed. Mielőtt valaki azzal jönne, hogy ez a cégek diktatúrájához vezet fontos leszögezni, hogy ezek a viselkedési formák visszahatnak a tulajdonosra is és
így nem tehet meg bármit. Például ha egy adott munkakörben sok embernek hasonlóak a politikai nézetei, akkor a tulajdonos nem teheti meg, hogy ezeket az embereket nem veszi fel, mert akkor nem lesz munkaerő és a versenytársa, aki mondjuk megengedőbb feltételeket szab elcsábítja a potenciális munkaerőt és versenyelőnye lesz.
Az állam nem legitim tulajdonos - A közmédia és társai lényegében lopott pénzből (igen, az adóztatás lopás) fenntartott szervezetek és mint ilyen tevékenységük nem értelmezhető a magántulajdon keretein belül. Még ha ezekre úgy tekintünk, mint "köztulajdonra", akkor is a korábban említett közjószágok problémája merül fel. Így akár gazdasági, akár morális szempontból nézzük, az adófizetők pénzéből finanszírozott bármilyen sajtótermék nem illeszthető bele a Rothbard-i értelemben vett szólásszabadság fogalmába. Másképp megfogalmazva a közmédia problémái rendszerszintűek és függetlenek attól, ki milyen szabályok szerint milyen műsorokat gyártat ott és mennyiért.
Szólásszabadság korlátozása = tulajdonjogok korlátozása - A szólásszabadságot nem lehet a tulajdonjogok megsértése nélkül korlátozni. A legtöbben azt szokták a szólásszabadság korlátozásának tekinteni, ha valakit megbüntetnek egy beszédért vagy egy írásért (legyen bírság, börtönbüntetés vagy kivégzés) - ez a magántulajdon legalapvetőbb részébe, az önrendelkezésbe történő beavatkozás. De másképp is lehet a tulajdont korlátozni. Például ha az állam jelentős szabályozókat alkalmaz bizonyos típusú sajtótermékekre, akkor az a magántulajdon korlátozása (egy harmadik fél szól úgy bele egy szerződésbe, hogy nem érintett a tranzakcióban), vagy ha a beszedett adóból finanszíroznak konkurens sajtótermékeket (lásd előző pont), vagy ha az állam szabja meg, hogy bizonyos tulajdonosok mely sajtótermékeket állíthatják elő vagy vehetik meg (a szabad kereskedésbe történő beavatkozás). Ha megnézed azokat a törvényeket, amelyek direkt vagy indirekt korlátozzák a szólásszabadságot, azok mind visszavezethetőek az egyének tulajdonába történő beavatkozásra.
Ezért fontosak a tulajdonjogok
Ha valaki beszélget vagy beszélgetett már libertáriusokkal az tapasztalhatta, hogy ezeknél az embereknél milyen gyakran előjön a magántulajdon fogalma. Ennek nem az az oka, hogy ezek az emberek ennyire anyagiasak lennének, hanem a Rothbard által megfogalmazott elvet alkalmazzák az élet különböző területeire. Az ebben az írásban szereplő gondolatmenetet alkalmazva az olvasó is feloldhat számos olyan, a jelenlegi helyzetben ellentmondásos (vagy annak tűnő) politikai, jogi vagy gazdasági problémákat, amikkel sokszor még ezen területek szakértői is komoly vitákat folytatnak.
És ezért fontosak a tulajdonjogok: az ezen alapuló jogi, társadalmi és politikai berendezkedés nem csak hatékonyabb és egyszerűbb (nem kell minden különleges esetre szabályozást vagy törvényt hozni), de igazságosabb is, hiszen nem vesz el senkitől semmit, ami valójában nem az övé.
Tömören összefoglalva: ha szólásszabadságot akarsz, akkor ellenezz minden olyan törvényt, ami korlátozza a magántulajdont.
