A kormányzati és szélsőjobbos propagandában új jelszó bukkant fel pár éve: a normalitás. Ők (szerintük) nem csinálnak mást, csak védik a normalitást.
Ki ne akarna normálisan élni? Ez olyasmi, amivel könnyű azonosulni. Túlságosan könnyű. Épp ezért megéri a normalitás mögé nézni.

A probléma akkor kezdődik, amikor definiáljuk, hogy mi számít normálisnak. Hamar kiderül, hogy két ember számára nem ugyanaz számít normálisnak. Ennek oka az emberi ösztönökben keresendő.
Az ember ugyanis falkaállat, csoporthoz akar tartozni. Az agyunk viszont véges, ezért nem vagyunk képesek végtelen számú emberből álló csoportot annyira magunkénak érezni, mint a közvetlenebb környezetünket.
Ezért a környezetünk elvárásai erősebben élnek bennünk, mint távoli idegenek elvárásai. Nem beszélve arról, hogy a környezetünknek a reakciói is rendszerint jobban hatnak ránk.

Ha szociológus lennék, akkor úgy fogalmaznám ezt meg, hogy minden csoportnak megvannak a maga normái. És normálisnak az számít, ami megfelel az adott csoport normáinak.
A különböző csoportoknak viszont egyáltalán nem azonosak a normái, sőt még csak az se biztos, hogy kompatibilisek egymással. Ilyenkor előfordul, hogy a két csoport elszigetelődik egymástól, de az is, hogy (adott esetben akár véres) súrlódások jönnek létre köztük. Minél inkább meggyőződése egy csoportnak, hogy az ő normáik felsőbbrendűek, mint a mások normái, annál valószínűbb megpróbálja rá erőltetni az alsóbbrendűnek tartott csoportra.

És, amiért írtam, hogy az egyik fideszes jóelvtárs, azt találta nyilatkozni, hogy lehet, hogy lehet, hogy érdemes lenne lekapcsolni az internetet, mert szerinte egy szűk csoport az interneten keresztül támadja a normalitást.

Szerinte ennek a csoportnak az ármánykodásának a tünete az, hogy a fiatalok kevésbé tisztelik az időseket.
Egy pillanatra se fordult meg a fejében, hogy a fiatalok és az idősek más-más világban szocializálódtak, ezért más normáik vannak, és, hogy ehhez nem kell titokzatos elit. Ez egy teljesen természetes folyamat. Ha venné a fáradtságot, hogy visszaemlékezzen, akkor rémlene, hogy az ő nagyszülei sem tapsoltak mindenhez, amit ő a fejébe vett.

Itt most azzal állunk szemben, ami konzervatívok örök hibája már időtlen idők óta. Feltételezik, hogy azok a normák, amikben ők felnőttek, mindig is úgy voltak és mindig is úgy kell lenniük, valamint, hogy az egész világra, de minimum az egész országra érvényesek.
Az, amit ők úgy élnek meg, hogy támadják a normalitást, semmi más, mint hogy a Valóság próbál behatolni ebbe az idealizált világképbe. Szembesülnek azzal, hogy repedezik az az ideákból felépített világ, amit olyan gondosan ápolnak a fejükben. A világ többi része ugyanis nem az ő normáikat követi.

Itt, ezen a ponton, érdemes kicsit mélyebbre ásni az emberi ösztönökben és gondolkodásban.
Amikor az ember megszületik, akkor még semmit nem tud a világról. A saját tapasztalatai alapján elkezd felépíteni egy modellt arról, hogy a dolgok hogyan működnek. Ebben nagy segítségére van az, hogy a fiatal agynak hatalmas a neuroplaszticitása, azaz nagyon könnyen tudnak az agysejtek új kapcsolatokat kialakítani és nagyon gyorsan tud alkalmazkodni. Az életkor előrehaladtával ez a képesség egyre kisebb. Kinél gyorsabban, kinél lassabban, de mindenkinél csökken az agy alkalmazkodó képessége.
Az ember ösztönei szerint nem szereti a kiszolgáltatottságot, ezért igyekszik minél jobban megérteni, hogy miért történnek a dolgok és mit lehet velük kezdeni. Amennyiben képtelen megérteni, hogy mi folyik körülötte, az frusztrációt okoz, mert tehetetlennek érzi magát, azaz kiszolgáltatottnak. Az elme folyamatosan küzd ez ellen, néha igen komikusnak tűnő módokon pl. az egyik indián törzs abban hisz, hogy az evezés áldozat a tó szellemeinek cserébe azért, hogy tolják a csónakot.

Adva van tehát az, hogy olyan világban akarunk élni, amit ismerünk és az, hogy ahogy öregszünk, úgy egyre nehezebben alkalmazkodunk, kombinálva azzal, hogy a világ tőlünk függetlenül is folyamatosan változik. Ez a három együtt kiadja azt, hogy az egyszeri ember egy idő után már idegennek érzi azt a világot, amiben él. Ez egy elkerülhetetlen folyamat, de embere válogatja, hogy milyen gyorsan jut el idáig, és mennyire viseli ezt méltósággal.

És itt jön képbe a konzervativizmus. A konzervativizmus hívei nagyon gyakran hangoztatják, hogy a konzervativizmus nem egy ideológia, hanem egy beállítottság. És ebben bizony igazuk van, bár maguk se tudják pontosan, hogy miért és mennyire. A konzervativizmus ugyanis nem más, mint az alacsony neuroplaszticitás politikailag korrekt elnevezése.

Ennek van egy csomó fontos következménye:
- ez nem azt jelenti, hogy a konzervatív egyúttal hülye is, de azt igen, hogy neki sokkal komolyabb erőfeszítés egy új helyzethez adaptálódni. Érdekes mellékhatás, hogy a hülyéknek viszont ezért lesz nagy százaléka valamilyen értelemben konzervatív. Ha valaki eleve korlátozott kognitív képességekkel indul neki, akkor jó eséllyel nehezen tud adaptálódni
- egy konzervatív képviselhet bármilyen világnézetet. Lehet vallásos, lehet ateista, lehet marxista, lehet liberális, akármi. Mindez attól függ, hogy a világkép "befagyásakor" milyen nézetei voltak.
- két különböző közegben felnőtt konzervatív nagyon kevéssé tudja megérteni egymást. Sokkal kevésbé, mint két eltérő világnézetű, de rugalmasabb gondolkodású ember.
- kevés konzervatív fiatal létezik bármilyen dátumot is írunk éppen, ezért konzervatív pártoknak nem terem sok babér a körükben, ellenben annál több az idős korosztályokban
- kevés konzervatív tudós létezik. Akik léteznek, azok többnyire idősebb korukban lettek azok, és a nagy tudományos eredményeik a korábbi korszakukban születtek.
- megmagyarázza, hogy hova tűnnek el az egykori nagy lázadók és hogy válnak erkölcscsőszökké

Földi László sem csinál mást, mint vágyik vissza abba a világba, amit ő megszokott és amiben ő otthonosan érzi magát. Vagy legalábbis úgy emlékszik rá, hogy otthonosan érezte. Ez azért fontos kiegészítés, mert az emlékek csalókák. Sokszor szebbnek látjuk a múltat, mint amilyen tényleg volt. Ha egyes részeket szebbnek nem is, de egyszerűbbnek mindenképpen. Számos részlet elvész, ezért az emlékvilág idealizálódik. Létrejön egy olyan világ, ami ténylegesen soha nem létezett. Ez különösen látszik pl. a családok kérdésében. Amikor konzervatív politikusok beszélni kezdenek a családról, akkor hirtelen úgy tűnik, mintha a csonka családok nem léteztek volna mindig is. A bántalmazás 20 éve jött volna divatba. Az alkoholizmus meg még most se létezik stb.
Ezzel az egyébként önáltató, hamis nosztalgiával önmagában nem is lenne nagy baj. Az akkor kezdődik, amikor valaki úgy érzi, hogy jó lenne a világot olyanná formálni, mint amilyen az ő emlékekből összerakott világa. Ezzel eléggé meg tudja keseríteni a környezetének életét. Olyan elvárásokat fogalmaz meg, amiknek senki se tud megfelelni.
Még rosszabb, ha valakinek hatalma is van hozzá, hogy ezt másokra erőszakolja. Ebből általában szenvedés lesz. Azok szenvednek, akik más világban élnek, mint az, aki a kényszert alkalmazza. Számukra ez olyan, mint ha a KRESZ szabályai szerint kellene repülőgépet vezetni. Meg lehet próbálni, de fájni fog.

Erre a problémára nem ismerünk tökéletes megoldást. Az egyik legjobb, amit tehetünk, hogy korlátozzuk az emberek hatalmát és akkor kevésbé képesek életidegen szabályokat ráerőltetni másokra.
A másik, ha ügyelünk arra, hogy ne szűküljünk be. Figyeljünk másokra, hogy folyamatosan tisztában legyünk azzal, hogy nem csak mi és a hozzánk hasonlóan gondolkodó emberek léteznek a világon.
Egyik sem csodaszer, de sokat segíthet a hasonló interjúk elkerülésében.