Az Európai Egyesült Államok a 90-es évek eleje óta visszatérő jóslat. Az utóbbi év fejleményei azt mutatják, hogy erre nagyon is szükség lenne, különben Európa ismét széthullik.
Egy korábbi EU csúcs főtémája a központi költségvetések összehangolása volt. Ez a téma nagyon aktuális, mert az államadósság-válság egyik legnagyobb tanulsága, hogy monetáris uniót nem lehet fenntartani úgy, hogy közben az egyik ország szórja a pénzt, míg a másik nem.
A dolgot komplikálja, hogy a szoros gazdasági összefonódás miatt egyik ország sem engedheti meg, hogy hagyjon egy másikat csődbe menni, mert az a saját gazdaságát is visszaveti. Erre lehet létrehozni különféle válságalapokat, de mostanra már teljesen nyilvánvaló, hogy ezen élősködni is könnyű.
Ennek elkerülésére nagyon szigorú fiskális szabályokat vezetnének be. A fiskális fegyelem általában véve nagyon jó dolog, de ha az nem belső késztetésből ered, akkor lehet, hogy több problémát vet fel, mint amennyit megold.
Az első gond, hogy nagyon különböző országokról beszélünk. A Valutaalapot sokat kritizálták, mert a receptje nem volt az adott országra szabva. Nos, ez itt fokozottan igaz.
Itt olyan országokról beszélünk, ahol az egyiknek masszív, versenyképes nehézipara van, mint Németországnak, míg a másik főleg turizmusból és élelmiszeriparból (,valamint adócsalásból) él, mint Görögország. Nyilvánvalóan ennyire különböző berendezkedésű országokra nagyon nehéz ugyanazt a merev szabályt ráhúzni. Ahhoz, hogy egy közös szabály hatékony legyen, az országokat jobban ki kell egyenlíteni, különösen, ha közös valutát használnak (a gyenge gazdaságú országoknak az erős valuta komoly büntetés). Azaz a kohéziós transzfereket jelentősen emelni kellene, de ez önmagában még aligha oldaná meg a versenyképességi eltéréseket és komoly feszültséget eredményezne a fejlett és a felzárkózó országok között.
A második nagy probléma, hogy a merev szabályok kihozzák az emberekből a kreatívot. Különösen igaz ez olyan országokra, ahol a hiány már most is túllépi az előírtat.
Ha egy politikusnak választania kell egy megszorító csomag és egy kis kreatív könyvelés között, nem igazán kérdéses, hogy melyiket fogja választani. Úgyis mondhatnám, hogy "A görögök könyvelőitől ments meg, Urunk, minket!", de könyvelési trükköket mások is alkalmaznak. Ezzel függ össze a harmadik probléma.
Azaz az eszköztelenség. Az EU-nak semmilyen eszköze nincs arra, hogy kikényszerítse a végrehajtást. Jó néhány ország már huzamosabb ideje áll túlzott deficit eljárás alatt, köztük Magyarország, és ha nem figyel be a válság, akkor senkinek nem is jutott volna eszébe ezen változtatni. Ameddig egy rendelkezést nem kísér számot tevő szankció, addig annak betartása bizonytalan. A renitens államok megbüntetésére ezidáig semmilyen módszert nem sikerült kidolgozni.
Görögország éveken keresztül hamisította a statisztikákat, de a közös valuta és a más államok pénzintézetei által birtokolt görög állampapírok miatt nem lehet semmilyen büntetést foganatosítani. Olyan, mintha sziámi ikrek fognának fegyvert egymásra. Ha az egyik lelövi a másikat, akkor ő is elvérzik (vagy hullamérgezést kap).
Ha valami csoda folytán mégis sikerülne a pénzügyeket többé-kevésbé egységesíteni, a föderáció továbbra is erőtlen lenne. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, sokkal egységesebb politikai vezetés kellene. De hogy lehet már a jelenlegi EU intézmények is kész csoda, hogy képesek összefogni ennyi nagyon különböző kultúrájú és érdekű tagot. Ennek igazi reménytelenségét talán semmi nem mutatja jobban, mint a közös európai haderő. A német-francia együttműködés sikeres, de a többiek nem nagyon vesznek részt benne. Egy komoly konfliktus esetén valószínű, hogy az EU a NATO-ért sietne segítségért, illetve a nem érintett országok megpróbálnák kihúzni magukat alóla. Vagy épp említhetném a Lisszaboni szerződés nyögvenyelős elfogadását. Most képzeljünk el egy hétköznapi életbe történő mélyebb beavatkozással járó döntést. Már most is úgy megy, hogy bármilyen szabályozás is szülessen, valamelyik állam rögtön derogációt kér, mert nála nem így szokás. Ez nem is csoda, elvégre idő kell az alkalmazkodáshoz, illetve a választók se szeretik a hirtelen változásokat. Viszont azáltal, hogy ennyiféle embert akarunk egy kalap alá venni, valami valakinek mindig újdonság lesz, illetve nem kívánatos.
Ha egy föderációnak mégis sikerül több közös intézményt létrehoznia, akkor ezek fenntartását is közösen kell fizetni. Ez gyakorlatilag szövetségi adót jelent. Ez most is létezik, de el van rejtve a tagdíjakban. Amennyiben a szövetségi intézmények növekednek, úgy a fenntartási költségei is növekedni fognak, ami nem biztos, hogy a tagországok és szavazóik osztatlan örömmel fogadnak.
Emellett ott van a szuverenitás kérdése is. Ez most nagyon divatos szó. Olyanok is érvelnek vele, akik 3 éve még leírni se tudták volna. Egy ilyen fokú integráció bizony szűkíti az egyes döntéshozók mozgásterét. Ezt pedig semelyik döntéshozó nem szereti. Különösen a hatalommániások. Ők nagyon nehezen viselik annak gondolatát, hogy ha bárki is elvesz egy formát az ő személyes homokozójukból. Könnyen arra érezhetnek késztetést, hogy a közvéleményt az Unió ellenhangolják. Márpedig Európában rendre felbukkannak ilyen politikusok. Ez a tagországok közti esetlegesen fennálló egyéb konfliktusokkal kombinálva nagyon alá tudja ásni egy ilyen föderáció összetartását.
Ezen két dolog segíthet. Az egyik, hogy az európai szintű irányítást a szükséges mértékűre kell korlátozni (pl. egy alkotmány formájában). Minél nagyobb önállóságot hagyni az egyes országoknak, de csak annyit, ami még nem veszélyezteti a föderáció működését. Azaz, hogy az átlagember ne érezze azt nagyon, hogy távoli bürokraták szólnak bele az életbe.
A másik, hogy tudatosítani kell, hogy a tagság önkéntes és minden tag a saját érdeke miatt tag. Igazából nem is teljesen értem, hogy miért ilyen nehéz ezt belátni, hisz elég csak a történelemre gondolni. Amikor Németország és Olaszország még nem létezett, helyette sok kis királyság, hercegség és köztársaság volt, akkor nagyon nehezen boldogult. Az egyesülés után sokkal sikeresebbek lettek. Vagy gondolatban képzeljük el, hogy minden falu, esetleg csak megye önálló ország, saját pénzzel. Vajon sikeresebbek lennének így külön, mint együtt? Aligha.
Igen, igaz, hogy együtt kevésbé önállóak, viszont mindegyikük érdeke, hogy együttműködjenek. Ha együtt akarok működni valakikkel, akkor alkalmazkodnom kell valamennyire. Ez nem szégyen, nem kényszerít rá senki. Azért működök együtt, mert én így akarom. A szuverenitásom ekkor nem abban áll, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem hogy ott hagyhatom őket (és utána azt csinálok, amit akarok).
Egy dologra azért mégis jó volt ez a most kirobbant hitelválság: kiderült, hogy az EU jelen formájában sem jogilag, sem intézményileg, sem politikailag nem képes gyors, közös és hatékony döntésekre. Láthattuk mi történt az angol és a magyar vétó (bár a magyar miniszterelnök szavait szerintem már senki sem veszi komolyan Európában) hatására, láthattuk, hogy a 90%-os egyetértést is simán boríthatja néhány kivételekért lobbizó tag.
Az EU tehát jelen formájában nem működik. Létezni persze létezik, de nem működik abban az értelemben, ami a célja lenne. (Pont olyan, mint a magyar parlament.) Az unió fő céljai közül a külső hatások elleni közös és egységes fellépés a jelenlegi berendezkedés mellett egyszerűen nem tud teljesülni. (Egyszerűen nem működik egy opera csupa primadonnával.)
Meglátásom szerint, amíg az uniós pénzügyminisztérium létre nem jön (kőkemény -előzetes- vétójoggal a tagállami költségvetésekre), addig nem lesz, mert nem működhet a fiskális unió. A németek és a franciák elbohóckodhatnak gigantikus mentőalapokkal, de a globális pénzpiacok nem fogják elhinni, hogy ettől a görögök, a portugálok vagy magyarok fegyelmezettebben fognak gazdálkodni. Mert nem fognak. Miért is tennék? Az EU úgyse tud fellépni. Ha pedig bajba kerülnek, majd úgyis kimentik.
A fiskális unió után a következő lépés pedig a szövetségi szintű adózás kell, hogy legyen, hogy a gyengébb gazdaságokat uniós szinten valamennyire összhangba lehessen hozni.
Az is egyértelmű, hogy ezek a változások egy egészen más uniós gondolkodást és működést jelentenek, ami sok mai tagállamnak nem tetszik, az angolok pl. szinte semmit nem akarnak ebből elfogadni (meg a jelenlegi magyar kormány se, csak más okokból). Nosza, akkor keressük meg azokat, akik látják a dolog értelmét. Ha ehhez ki kell dobni az ablakon a lisszaboni szerződést, vagy akár a rómait is, akkor dobjuk ki. Semmi akadálya nincs egy euró alapú föderációnak. Schengen megmaradhat, az most is működik és elég jól elvan benne Svájc és Norvégia is uniós tagság nélkül.
A jelenlegi reálpolitikai helyzetet tekintve akkor járnánk (európai polgárként és választóként) a legjobban, ha fölállna egy kimondottan fiskális alapú, föderális szerveződésű szövetség, a kivételekért lobbizó, de a közös ügyért semmit nem tevő kibiceket meg ki kell hagyni a buliból. Lám, Svájc megáll a lábán, Angliával se lesz gond. A kis, keleti, nacionalista hőbörgők meg vagy elfogadják a szabályokat, vagy a saját választóik fognak olyan kormányokat választani, akik megértik ezt. Akik pedig nem értették meg, azoktól érzékeny búcsút venni. Mély fájdalom, de úgy tűnik, hogy időnként a gyógyuláshoz amputálni is kell. A mi dolgunk az, mint választónak, hogy olyan pártokat válasszunk, akik miatt Magyarország nem lesz a levágott végtagok között.
Ezt a posztot ketten írtuk, ezért időnként furán passzolnak a stílusok, de nézzétek el. :)
