"A Munkáspárti kormány volt az, aki rekordmértékű békeidőbeli adókat hozott. A szocialisták szokásos betegségében szenvednek -  kifogytak más emberek pénzéből"

- Margaret Thatcher

Már napok óta nyomaszt, sőt frusztrál egy kérdés. Lépni, vagy nem lépni.
Amint észrevettem ezzel nagyon sokan vannak így, köztük fideszesek is. Bár a Párt nem támogatja az önálló gondolkodást, sokan közül már kezdenek rájönni, hogy a kiadott érvkészlet mégsem egészen stimmel.

Próbálok nem ezen rágódni, de az esetemben cirka 2 millió forintról van szó. Ez nem egy akkora összeg, amire az ember azt mondja, hogy vigyétek, több is veszett Mohácsnál.
Ezt meg kell fontolni, azonban a dolog nem triviális.

Kézenfekvő lenne, ha maradnék a magánnál.

Csakhogy azt is tudom, hogy igen kedvezőtlen feltételekkel maradhatok. Az egy dolog, hogy nem kapok állami nyugdíjat, mert az amúgy is nevetséges összeg lesz. A nagyobbik baj, hogy kevesebb összegből kell elérni a felhalmozást. Az még nagyobb baj, hogy korlátozza a költségeket. Ez első ránézésre jó dolog, de a másodikra kiderül, hogy ez megakadályozza a vagyonkezelést. Az állam, persze, könnyen beszél, hogy neki milyen kicsik a költségei. Semmit nem csinál a pénzzel, csak könyveli. Nem végez semmilyen vagyonkezelést. Ahhoz képest igenis magasak. Mindegy, mellékszál.
Elveszik az állami garanciát, amitől bizonytalanabbá válik a befektetés, de ez igazából inkább csak extra szívatás ahhoz képest, hogy a garanciaalapot is kiürítik.
14 hónapra elveszik a befizetést és cserébe kapnék 14 hónapnyi állami ellátást, ami rohadtul nem ugyanaz.

Kézenfekvő lenne, ha átmennék az államhoz. Ekkor azonban le kell adóznom a nyereséget (ami az eddigi Fidesz retorika szerint nincs is). Ezt még túlélem valahogy. A pénz elveszik, de megígérik, hogy valami homályos módon figyelembe veszik majd.
Ha most lemondok erről a pénzről, akkor van lehetőségem arra, hogy az államtól kapjak nyugdíjat.

Csakhogy azt is tudom, hogy az állam nem fog tudni fizetni. Nem lesz miből fizetnie. (ld. múltkori írásom)

Tehát, ha nyugdíjat akarok kapni, akkor mégiscsak maradni kellene a magánnál.

Csakhogy azt is tudom, hogy mivel az államnak nagyon nagy szüksége lesz a pénzre az állami nyugdíjrendszer életben tartására, oda fog nyúlni, ahol talál pénzt. A zsebemhez.
Ő az erősebb és  bármikor dönthet úgy, hogy én mégis vissza akarok térni az államhoz. Ehhez nem kell nagyon megerőltetnie magát, elég csak változtatni kicsit a törvényeken. Kivet a kifizetett nyugdíjamra 10% adót, a pénztárra 10-t, megváltoztatja a portfólióképzését stb.
Az állam pillanatok alatt tönkre teheti, ha úgy gondolja, hogy kellene egy kis extra pénz. Ráadásul, mivel valószínűleg mi leszünk kevesebben, tehát ha valakit feláldoznak, akkor azok mi leszünk.

Nem tudom, hogy döntsek. Ha jól mérem fel a helyzetet, akkor ezt mindenképp megszívom. Ilyenkor nehéz okosnak lenni, mert két rossz közül kell választanom, úgy, hogy nem tudom, hogy mit hoz a jövő. Ti mit tennétek?
Idáig a legértelmesebb megoldásnak az tűnik, ha havonta egy nagyobb összeget kimentek az országból, ahol a kormány nem éri el és majd onnan kapom a nyugdíjat. Ez viszont tetemes életszínvonal csökkenés.

Szinte magam előtt látom a következő felvetéseket:
K: Az nem is te pénzed volt, hanem csak egy ígérvény.
V: Az 1000 forintos is csak egy ígérvény. Azt jelenti, hogy a jegybank tartozik neked 1000 forinttal.

K: Az nem is te pénzed volt, hanem az államé.
V: Az állam csak közvetítő volt (ld. postás), abban, hogy köztem (a munkaadóm) és MNYP közötti átutalást automatikusan lebonyolítsa.

Milyen más butaságokat szoktak még mondani? Most nem jut eszembe, de ha valaki említ párat beleírom.