A rendszerváltás 30. évfordulója alkalmából gondoltam, hogy írok egy rövid eszmefuttatást arról, hogy hogyan látja a kérdést egy libertárius. Az alábbiakban a rendszerváltásnak azt az oldalát mutatnám be, ami kevés hangsúlyt kap az események tárgyalásánál, viszont ezek figyelembe vétele nem csak a rendszerváltás miértjeire és hogyanjaira ad magyarázatot, de a jelenlegi politikai, társadalmi és gazdasági struktúrák megértéséhez is jó magyarázatul szolgál.

Az ősbűn: csatlakozás az IMF-hez

A rendszerváltás történetének nagyon fontos eleme gazdasági jellegű, és nem csak magát a rendszerváltozás mikéntjét és miértjeit, hanem a jelenlegi közállapotok nagy részét is megmagyarázza.

A 60-as évek végére bekövetkezett az, amit az osztrák közgazdaságtan képviselői régóta emlegettek, nevezetesen a központi tervezésen alapuló gazdaság véges időn belül összeomlik vagy súlyos válságba kerül. Ez megtörtént a volt Szovjetunióban, valamint az érdekszférájába tartozó összes országban is. Természetesen a szocialista politikusok ezt nem a szocializmus belső problémájaként értékelték, hanem a egyéb hatásokra (pillanatnyi visszaesés, szabotázs stb.) hivatkoztak. A legtöbb kelet-európai országban a nyomor következtében megjelenő fokozatos engedetlenséget szigorúbb szabályozással, egyre inkább kiterjedő állami kontrollal, valamint hatékonyabb propagandával próbálták orvosolni. A megoldás az MSZMP részéről maga volt az unortodoxia: Kádár János szabad kezet adott Fekete János akkori jegybankelnöknek, miután az közölte vele, hogy hamarosan államcsőd lesz, Fekete pedig - más megoldást nem látván - az IMF-hez ment. Természetesen ez nem egyik napról a másikra ment, de 1982-ben aláírta a csatlakozást a valutaalaphoz. Ez a különbség lényeges szempont a magyar és a többi kelet-európai ország rendszerváltása között, ugyanis az IMF-től kapott kölcsönök egy ideig stabilizálták az ország gazdaságát ("legvidámabb barakk"), míg a többi országban - a magyar helyzethez képest legalábbis - sokkal jelentősebb volt a nyomor.

A "legvidámabb barakk" - egy pusztító illúzió

Maga a csatlakozás viszont csak elodázta a problémákat, ugyanis azok a szocialista gazdaságban rendszerszinten vannak jelen, így csak idő kérdése volt, hogy ezek ismét jelentkezzenek. Ezzel kapcsolatban két fontos dolgot érdemes megemlíteni, amik látszólag apróságnak tűnnek, de fontosak lesznek ahhoz, hogy megértsük, nálunk miért nem úgy zajlott le a rendszerváltás, mint máshol. Az egyik az, hogy a Kádár-rendszerben a gazdasággal kapcsolatos információk még annyira sem voltak köztudatban, mint a különböző pártemberek disznóságai vagy az akkori elhárítás sötét dolgai. A hétköznapi ember érezte, hogy valami nem stimmel, de hogy mi és miért, arról semmilyen fogódzója nem volt. Ennek oka, hogy a gazdasággal kapcsolatos számokat nem tudta keretbe rakni, hiszen az alternatív közgazdasági elméletek (pl. az osztrák iskola) még csak említés szintjén sem voltak jelen. Így az a kevés információ, amiből lehetett volna legalább sejteni, hogy nagyobb a baj, mint ahogy mutatják - pl. az IMF-hez történő csatlakozást bemondta a rádió - hiába állt rendelkezésre, ha az a keret, amibe ezeket be lehetett volna illeszteni nem volt meg (érdekesség: Hayek Út a szolgasághoz című műve 1991-ben jelent meg először magyarul). Ez igaz volt a közgazdászokra is, akik nagy része inkább volt egy képzett technokrata - aki egy adott kereten belül tud hatékonyan dolgozni -, mintsem kreatív gazdasági szakember. A másik, hogy a magyarok igen kevéssé észlelték a problémákat a tapasztalataikon keresztül. Egyrészt a propaganda-gépezet nem állt le, és a szocialista sikerek mellett nem haboztak a nyugat visszásságait bemutatni (háborúk, munkanélküliség, pazarlás stb.), és a magyar viszonyok esetleges gazdasági problémáit eltitkolták vagy elbagatellizálták. Másrészt azt tapasztalhatta a hétköznapi ember, hogy itt még ha nem is megy annyira jól, a helyzet sokkal jobb, mint máshol. Megélni, hogy az NDK-ból jöttek rácsodálkoznak, hogy mi mennyire gazdagok vagyunk, vagy hogy Romániában a magyar forint a kemény valuta, vagy látni a munkanélkülieket és hajléktalanokat azoknak a keveseknek, akik kijutottak nyugatra egy olyan illúziót hozott létre, amiben a gazdasági bajok nem tűntek annyira vészesnek. Ráadásul még eleven emlék volt a Rákosi-rendszerben tapasztalt éhínség és szegénység, amihez képest a Kádár-rendszer maga volt a Kánaán.

Véleményem szerint ez a két dolog jelentősen befolyásolta nem csak a rendszerváltás lefolyását, de azoknak mind a motivációit, mind pedig következményeit.

A rendszerváltás előszele

Mivel a szocialista gazdaság problémája rendszerszintű, ezért az IMF-hitel sem orvosolhatta ezeket (ahogy Margaret Thatcher mondta ezt profánul: "A szocializmus nem működik, mert előbb-utóbb elfogy a mások pénze."), így az ország hitelfüggővé vált. És ahogy az lenni szokott, ha a hitelező úgy látja, hogy a hitelfelvevő nem képes önerőből visszafizetni a tartozását, akkor keményebb feltételeket szab (vagy elzárja a további hitelfelvétel lehetőségét). Ez történt Magyarországon is, így a rendszerváltás nem egy alulról jövő elégedetlenségi hullám következményeként jött létre, hanem egyik feltétele volt a további hitel folyósításának. Az alternatíva - nincs rendszerváltás, hanem csődöt jelent az ország - elvetése véleményem szerint nem racionális döntés következménye volt, ahol az ügyben érintettek megvitatták, mi lehet egy ilyen forgatókönyvnek a következménye. Egyszerűen Kádár félt egy újabb '56-tól és mindent megtett azért, hogy ne úgy végezze, mint Rákosi.Természetesen Magyarországon is megindultak az alulról jövő kezdeményezések, amik során megjelentek az ellenzéki hangok, de ezek követelése döntő részt társadalmi - nemzeti jelképek használata, szólásszabadság - és politikai - szabad választások, új államforma - volt, gazdasági kérdések csak elvétve jelentek meg, és ott sem történt meg azok kifejtése. Ez persze annak a következménye volt, hogy a politikával foglalkozni kívánó állampolgárnak igen féloldalas és ebből következően hiányos ismeretei lehettek erről a területről, hiszen azok a könyvek, amikből ezeket el lehetett volna lesni, nem álltak rendelkezésre. Az ember ilyen esetekben az "abból főzünk, amink van" elvet alkalmazva már kész ideológiákat tesz magáévá és nem foglalkozik azzal, hogy az azok mögötti gondolatokat hogyan kéne tartalommal megtölteni.

Az liberálisok - SZDSZ, Fidesz - és csatolt részei - döntően reform-szocialisták és reformkommunisták - az amerikai liberális (Amerikában "democrat"-nek nevezett) ideológiát vették át. Ez egy korlátozott szabad piacot jelent erős szociális támogatásokkal, a szabadság kérdése elsősorban a választásban és szólásszabadság területén jelenik meg. A jobboldal - MDF, MIÉP, KDNP stb. - a magyar történelem különböző személyeit és azok politikáját vette alapul, így került elő Bibó, Horthy és még számos olyan ember, akiknek a munkásságát alapul véve szerették volna reformálni a magyar államigazgatást, politikát és gazdaságot. Mindben közös volt a hagyományok fontosságának kihangsúlyozása, valamint a nemzeti érdekek előtérbe helyezése.

A rendszerváltás

A szabad választások, a demokrácia, valamint a pártállam leépítése nem alulról jövő kezdeményezéseknek volt köszönhető. Ellentétben azzal, amit az akkori "rendszerváltók" állítanak, ezek a folyamatok teljesen más irányba mentek volna, ha nincsenek az IMF-nek követelései. Mert teljesen jól hangzik, hogy egyszerűen nem kell kifizetni a tartozást, de ennek igen kellemetlen társadalmi és gazdasági következményei lettek volna annak tudatában, hogy Magyarország pont azért tudott lenni a legvidámabb barakk, mert ezekből a hitelekből volt finanszírozva minden - a "háromhatvanas" kenyértől kezdve a vattaemberek alkalmazása következtében fellépő extra kiadások finanszírozásán keresztül az olcsó lakásokig. Innentől kezdve bárki is nyeri meg a választást kényszerpályára kerül. A történelem úgy alakult, hogy ez a hálátlan feladat az Antall József által vezetett MDF-re hárul.

És ez még csak a kisebbik probléma volt. A nagyobbik, amit sajnos nem sikerült megvalósítani, az Magyarország gazdasági berendezkedésének megváltoztatása. Itt a legnagyobb gond persze az volt, hogy ezt az átalakítást senki sem szerette volna - és itt nem csak a politikusokra, hanem a hétköznapi emberek jelentős részére is gondolok -, a legtöbben a szocialista gazdaságpolitika valamilyen megreformálását akarták volna megvalósítani. Probléma volt még ezen kívül az is, hogy a privatizáció mint olyan nem egy egyszerű folyamat - mint ahogy azt Murray Rothbard szépen levezette -, hiszen nem nyilvánvaló, hogy az államosított vagyont hogyan érdemes magánkezekbe juttatni. Mivel Magyarországon alig volt valaki, akik megfelelő tőkével rendelkeztek, és az MDF nem akarta, hogy külföldiek vásárolják fel az államosított vagyont, ezért úgy döntöttek, hogy "baráti áron" néhány számukra megbízhatónak tűnő ember kezébe adják azt. Ennek persze nem csak az lett a következménye, hogy vállalhatatlan alakok jutottak pillanatok alatt hatalmas vagyonhoz, hanem ösztönzőleg hatott a kevésbé gazdag, de ugyanolyan gátlástalan "vállalkozókra" is, akik igyekeztek vagyonuk gyarapítását hasonló politikai kapcsolatokkal növelni.

A rendszerváltás utószele

A felülről történő rendszerváltásnak, valamint az elhibázott privatizációnak köszönhetően Magyarországon arányaiban több az antikapitalisták és gazdaságtani analfabéták aránya, mint máshol, ami nem csak azt eredményezte, hogy a szocialisták háromszor is kormányt tudtak alakítani, de azt is, hogy a jobboldali pártok gazdaságpolitikája egyre erősebben balra tolódott (ezt szokták eufemisztikusan "plebejus politikának" nevezni). Bizonyos szempontból ez érthető, mert

- az átlagember azt látja, hogy kapitalizmus = a gazdagokhoz vándorol a közpénz,

- a kapitalizmus = gátlástalanság, lopás, maffia- és politikai kapcsolat,

- a közgazdaságtan társadalompolitika, ergo csak "vélemény".

Ezek természetesen nem csak az elhibázott rendszerváltásnak, hanem a legvidámabb barakk megszépített emlékének is következményei és amíg az emberek ezeket nem tudják vagy nem akarják meghaladni, addig nem csak, hogy nem várható javulás, de nem lehetetlen a gazdaság lényegesen rosszabbá válása sem.