[Az alábbi írás egy fordítás, aminek eredetije itt olvasható: How and How Not to Desocialize (Murray Rothbard, 1992, The Review of Austrian Economics). A motivációm az volt, hogy egy olyan témáról ír benne Rothbard, ami a mai napig sokakat foglalkoztat, nevezetesen hogy hogyan kell leépíteni a szocializmust, és hogyan nem szabad. Véleményem szerint ez az írás sok dologra magyarázatot ad, így a hossza ellenére érdemes végigolvasni. Szögletes zárójelben, dőlt betűvel szereplenek egy adott részhez az én személyes megjegyzéseim, illetve a végén az általam levont következtetés. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint lefordítani, de mivel nem vagyok profi fordító, ezért elképzelhető, hogy vannak benne hibák, ezeket kérlek, jelezzétek (különösen gazdasági fogalmak magyar megfelelőjében vagyok bizonytalan). A jegyzeteknél a könyvek, cikkek stb. címeit nem fordítottam le, mert nem tudom, hogy azok megjelentek-e magyarul, és ekkor azt hogyan fordították. Ha valakinek van erre vonatkozó információja, kérem ossza meg és beteszem a cikkbe. Kellemes olvasást kívánok.]

Bevezetés

Az általános nézet szerint a bürokraták csak akadályozzák a folyamatot, de a szabad piac támogatói között sincs egyetértés. Ez már csak azért sem így van, mert az egykori keleti blokkban azon nyugati közgazdászok bölcsességeit keresik, akik a sztálini szocializmus - amit hatvan évig a Szovjetunióban gyakoroltak, ötven évig pedig Kelet-Európára kényszerítettek - problémáit nem hogy megoldani nem tudták, de még nem is tanulmányozták.

Egészen az 1930-as évek közepéig szinte minden nyugati közgazdász tartotta magát ahhoz a nézethez, ami szerint a szocializmusban nincs "számítási probléma" [a "calculation problem" Mises gondolata, nem találtam magyar fordítását: http://en.wikipedia.org/wiki/Economic_calculation_problem], és a legtöbbjük elfogadta, hogy a 
Szovjetúnió gazdasága sikeres és növekszik, és hamarosan megelőzi az Egyesült Államokét [1].

Hogyan ne építsük le a szocializmust

Mielőtt a leépítésről beszélnénk, érdemes megnézni azokat a megoldásokat, amik ugyan népszerűek voltak, de egyértelműen nem használtak. 

Hogy miért fontos, hogy hogyan ne építsük le a szocializmust, arra egy barátom története világít rá. Mesélt egy történetet egy szovjet kollégájáról, aki azért érkezett az Egyesült Államokba, hogy ötleteket merítsen a Szovjetunióban létrejövő határidős piac létrehozásához. Jelentősen akadályozta ebben az, hogy nem tudta, a Szovjet államnak milyen törvényeket és rendeleteket kellene meghoznia, hogy az Egyesült Államokban működő határidős piachoz hasonló jöjjön ott is létre. Röviden, nem tudta, hogy hogyan lehet határidős piacot előre tervezni.

Itt van tehát a kritikus pont: a piacokat nem lehet tervezni. A természetüknél fogva csak azt lehet tenni, hogy szabad döntési lehetőséget biztosítunk az embereknek, akik ennek következtében az egymással való együttműködésük eredményeképpen létrehoznak piacokat. Hasonló módon - látva a tőzsde fontosságát a nyugat-európai gazdaságokban - próbáltak az egykori szocialista országokban tőzsdepiacot bevezetni, kevés sikerrel. Ennek két oka van: egyrészt a tőzsdepiac nem tervezhető, másrészt, ahogy az majd kiderül, nem lehet ott piacot létrehozni, ahol a tőke gyakorlatilag nem magántulajdonban van.

Ne legyen átmenet

Általánosan elfogadott nézet, hogy a szabad piachoz gyorsan kell elérni, ugyanis a fokozatos átmenet csak késlelteti a végcélt. Jól ismert, hogy a hatalmas szocialista bürokrácia kihasználja a fokozatosságot, hogy a végcélt szabotálja [mennyi ideje is ígérik a szerkezeti reformokat?]. De egyéb szempontok is a gyorsaság mellett szólnak. Az egyik ilyen, hogy a szabad piac egy hatalmas hálózat, aminek számtalan részét a gyártók és vállalkozók egymás közötti magántulajdonainak cseréje kapcsolja össze. Motivációjuk a nyereség maximalizálása és a veszteség minimalizálása, amiket a szabad árrendszer segítségével határoznak meg.

Ha a fokozatosság elvét tartva csak bizonyos területek szabadságát garantáljuk, azzal azt érjük el, hogy torz rendszer alakul ki, aminek eredménye a piac működésében létrejövő hibák sokasága lesz, ami magát a piacot hitelteleníti a piactól már eleve félő és azzal kapcsolatban gyanakvó lakosság szemében. De van ezen kívül egy további szempont is: abból, hogy a piacokat nem lehet tervezni következik az is, hogy a piacgazdaságra történő átmenetet sem lehet tervezni. Akármennyire is szeretnék a kormányzat képviselői vagy azok gazdasági tanácsadói hős olimpikonokként feltüntetni magukat a gazdaság arénájában, akik óvatosan, lépésről lépésre hozzák létre a szabad piacot, döntvén arról, hogy miket kell először, másodszor stb. csinálni, ők sem képesek erre. A közgazdászok és a bürokraták semennyivel sem jobbak gazdasági átmenetek tervezésében, mint ahogy a szabad piac egyéb területeibe való beleszólásuk esetén sem.

A szabadság eléréséhez az kell, hogy a kormányzatnak és tanácsadóinak csak az legyen a feladata, hogy elérjék a lakosság teljes szabadságát, amennyire gyorsan és teljesen lehetséges. Miután a nép megszabadult bilincseitől, a kormányzat és tanácsadóinak egyetlen feladata, hogy ne álljanak alattvalóik útjában.

Ne üldözzük a fekete piacot

A szabad piachoz vezető út jegyében az egykori elnök, Gorbacsov, azt a megoldást választotta, hogy leszámol a fekete piac bűnözőivel. Ebből talán azt a következtetést vonnánk le, hogy a keleti blokknak hosszú idő kell, míg megérti a szabadság fogalmát, de ne feledjük, hogy csak néhány nyugati érti valójában ezt a problémát. Ugyanis a fekete piac résztvevői nem bűnözők. Ami miatt annak tűnnek és néha úgy is viselkednek azért van, mert tevékenységüket illegálisnak minősítették. A "fekete piac" az egyszerűen a piac, amit a szovjetek állítólag olyannyira kerestek, és ami pont azért lett "fekete", mert törvénytelenné nyilváníttatott. Bár torz és megnyomorított formában, a szabad piac ott van ebben a megvetett "fekete" gazdaságban, ahol a szovjetek a szabad piachoz legközelebb álló gazdaságot találják. Ahelyett tehát, hogy a kormányzat fellépne a fekete gazdasággal szemben, azt liberalizálni kell.

Ne kobozzuk el az emberek pénzét

A Szovjetunióban a legnagyobb probléma a "rubel lufi", azaz túl sok rubel van a piacon túl kevés áruhoz. Általánosan elfogadott, hogy ez a "lufi" a fokozatos árrögzítések eredménye, amikor is a kormányzat az árakat a piaci ár alá rögzítette. Az évek során a szovjet kormány fokozatosan nyomtatott pénzt a költségeinek fedezésére, aminek eredményeképpen létrejövő megnövekedett pénzmennyiség, valamint a szocialista tervezés becsődölése során egyre drasztikusabban csökkenő áruk mennyisége során egyszerre lett súlyos áruhiány és bőséges pénzmennyiség.

Általánosan elismert, hogy a szabad piaci ármozgás során a többletpénz mennyisége csökkenne, az áruhiány pedig enyhülne. De a kormányzat fél az elégedetlen vevők haragjától. Talán példa lehet a brazil elnök, a "szabadpiac barát" Collor de Mello nem sokak által követett módszere, aki 1990 tavaszán a hiperinflációt úgy próbálta meg visszaszorítani, hogy a bankbetétek 80%-át befagyasztotta. Gorbacsov azt az utat választotta, hogy elértéktelenítette a túl nagy értékű rubel bankókat úgy, hogy csak egy kis részüket lehetett beváltani. Ez egyáltalán nem a megfelelő módja a pénzügyi lufi kezelésének, a legjobb esetben is a gyógyszer több kárt okoz, mint a betegség.

Először is, a fekete piacok ellenni fellépés következményeképpen elsősorban az megtakarításokkal rendelkező szovjet állampolgár pénze semmisült meg, ugyanis a fekete piacon lévők voltak annyira okosak, hogy vagyonukat nemesfémekben vagy valutában tárolják. Ami fontosabb, hogy az ilyen lépésekkel a kormány a második ütést viszi be az átlagos állampolgárnak és a gazdaságnak. Az első ütést az inflációval vitte be a kormányzat, hogy a pazarló kiadásait finanszírozni tudja. Miután pedig ezt a pénzt elköltötte, az árak pedig - ennek közvetlen vagy közvetett következményeként - felmentek, a kormányzat a fekete piacot, a kapzsi vevőket, a gazdagokat stb. kezdi el vádolni a magas infláció káros következményeiért, és beviszi a második szörnyűséges ütést azzal, hogy a már magánkézben lévő pénzt elkobozza. Akár szabad piacnak hívjuk ezt, akár nem, a megoldás az elkobzásra épül, igazságtalan, etatista, ami a gazdaságot visszafogó dupla implicit adóra épül.

Ne növeljünk adókat

Sajnos a kelet-európaiak a nyugat-európai közgazdászoktól azt tanulták meg, hogy az adókat hirtelen kell növelni, az adórendszernek pedig progresszívnak kell lennie. Az adók élősködőek és etatisták; megbénítják a befektetett energiákat, a megtakarításokat és a termelést. Az adó durva beavatkozás a magántulajdonhoz való jogba. Minél magasabbak az adók, annál szocialistább lesz a gazdaság; minél alacsonyabbak, annál közelebb kerül a gazdaság a szabad piacgazdasághoz és valódi privatizációhoz, ami a magántulajdonhoz való jog teljességében nyilvánul meg. Mazowiecki kísérlete a privatizációra és a szabad piacgazdaságra történő átállásra Lengyelországban jelentős mértékben akadályoztatva volt a jelentős mértékű progresszív adóval.

Azaz a szocializmus leépítésében és a szabadság felé vezető úton az az adókat drasztikusan csökkenteni, nem pedig növelni kell.

Állami cégek tulajdonlása nem privatizáció

Dr. Yuri Maltsevnek köszönhetem azt az információt, ami szerint az egekig magasztalt Shatalin terv - aminek során a Szovjetúnióban 500 napa alatt privatizálnak és szabad piac lesz - egyáltalán nem volt privatizáció. Az történt, hogy a minden iparágban jelenlévő állami cégeket nem privatizálták - azaz nem magánszemélyek lettek a tulajdonosai -, hanem az azonos iparágban lévő cégek voltak döntő mértékben (úgy 80% körül) a tulajdonosai. Ez azt jelentené, hogy a nagy állami monopóliumok továbbra is állami monopóliumok maradnának, és inkább önfenntartó oligarchiák lennének, mintsem magánszemélyek tulajdonában lévő cégek. A privatizáció alatt magántulajdon létrejöttét kell érteni.[2]

Hogyan építsük le a szocializmust

A szocializmus leépítésének alábbi pontjait mindenképpen ebben a sorrendben kell olvasni, de nem így kell megvalósítani: az alábbiakat így egyszerre és azonnal kell bevezetni.

Legalizáljuk a fekete piacot

Az első két pillér már más formában szerepelt az írás eddigi részeiben. Ebből az egyik a fekete gazdaság legalizálása, azaz a teljes piacot legalizálni kell. Ez azt jelenti, hogy azoknak a tulajdona, akik ezen piacokon tevékenykednek, a többiekéhez hasonlóan védelmet élvezzen a magántulajdonhoz való jog alapján az állammal szemben. Ez azt is jelenti, hogy azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amik eddig illegálisak voltak, legálissá kell tenni függetlenül attól, hogy Nyugaton ezek legálisak-e vagy sem, valamint minden tranzakció szabadon köthető, azaz az árakat a szerződő felek szabadon határozhatják meg. Azaz minden állami árbefolyásolás innentől kezdve eltörlendő.

Ha a valódi tranzakciók árai magasabbak, mint a nem létező tranzakciók kormány által meghatározott "pszeudo"-árai, akkor legyen. A vásárlók zúgolódását figyelmen kívül kell hagyni; bármelyik vevő, amelyik az előző rezsim nem létező tranzakcióit rögzítő árait preferálja, természetesen szabadon bojkottálhatja az új árakat és próbálhat máshol olcsóbb megoldásokat keresni. Az én sejtésem azonban az, hogy a vevők hamar alkalmazkodnak ehhez az egyszeri változáshoz, főleg azok után, hogy a piacra soha nem látott mennyiségű termék fog gyorsan beözönleni.

A "legalizálás" alatt természetesen a meglévő törvénytelen státusz megszűnését értem; nem kívánnék belemenni a "legalizálás" és "dekriminalizálás" szemantikája körüli vitába.

Drasztikusan csökkentsünk minden adót

A másik következménye a korábbi elemzésnek, hogy az adókat drasztikusan kell csökkenteni. Az adózás irodalmában számtalan vita van arról, hogy milyen adókat kell kivetni, és azokat kiknek kéne fizetni, viszont túl kevés van azokból, amik az adók mértékéről szólnának. Ha az adók elég alacsonyak, akkor az elosztásuk, kivetésük elve és formája nem számít túl sokat.

Szélsőségesen fogalmazva, ha a teljes adóteher egy százalék alatt van, akkor gazdasági szempontból nem számít, hogy az adó a bevételeken, értékesítéseken, fogyasztáson, tulajdonon vagy tőkejövedelmen van. Ezzel ellentétben a legfontosabb szempont az, hogy mennyi az az összeg, ami az improduktív kormány számára jut, és hogy ezt extra minimális szinten tartsuk. [Annyit hozzátennék, hogy ha az alacsony adó nagyon sok kisebből áll össze, az jelentős bürokráciát, és ezzel a magáncégek számára jelentős többletkiadást jelent.]

Míg az adóztatás mikéntje gazdaságilag nem, de politikailag igenis számít. Például a jövedelmi adó léte, bármennyire is alacsony, szükségessé tenné egy titkos rendőrség fenntartását, akik készek arra, hogy bárkinek a jövedelmét és költekezését, és ebből következően az életét is szemmel tartsák. A közgazdászok véleménye ezzel ellentétes, nevezetesen nincs olyan adó vagy adórendszer, ami a piac számára semleges lenne.[3]

A szocializmus leépítése utáni adóknak azonban szükségszerűen annyira semlegesnek kell lennie, amennyire ez csak lehetséges. Ez azt jelentené, hogy nem csak a mértéke és az aránya, hanem a káros következménye is alacsony, és annyira tükrözi a szabad piac folyamatait, amennyire csak lehet. Ez utóbbi jelentheti azt például, hogy a termékek és szolgáltatásoknak ára van, vagy pedig a szavazáson való részvétel ellentételezését is. A termékek és szolgáltatások kormányzat általi kereskedelme természetesen drasztikusan korlátozva lenne a szocializmus leépítése után, ugyanis a kormányzati feladatkörök jelentős része privatizálva lenne. A privatizációt később tárgyaljuk.

Megvonni az államtól a pénzteremtés jogát

Az állam háromféleképpen jut bevételhez: adóztatás, új pénz nyomtatása, valamint termékek és szolgáltatások értékesítése.[4] Nem létezhet szabad piac abban az esetben, ha a kormány képes pénzt hamisítani, azaz a semmiből új pénzt létrehozni akár új bankók kibocsátásával, akár bankbetétek létrehozásával. Ez a fajta pénznyomtatás lényegében egy rejtett és alattomos adó, és kisajátítása a termelők tulajdonának és forrásainak. A pénzhamisítás megszüntetése azt jelenti, hogy a kormányzat nem vesz részt pénzpiaci folyamatokban, ami lényegében mind az állami papírpénz, mind a központi bank megszüntetését jelenti. Ezen kívül a pénzt - legyen az rubel, forint vagy zloty - reprivatizálni kell, azaz magánkézbe kell kerülnie.

A reprivatizácót csak úgy lehet elérni, hogy a valuta értékét a piacon forgalomban lévő fémekhez, lehetőség szerint aranyhoz rögzítjük. Amikor a központi bank megszűnik, lehetséges, hogy megszabadulnak az aranykészleteiktől; a világban betöltött utolsó szerepük az lenne, hogy kiváltják a papírpénzüket arany pénzben.

Míg ez a monetáris privatizációja a pénznek - feltéve, hogy van akarat a szocializmus eltörlésére - nem tűnik annyira komplikáltnak vagy nehéznek, valószínűleg nem egy vagy két napon belül jönne létre a felvázolt tervhez szükséges változás.[5] Lehetnek néhány napig tartó átmeneti lépcsők is, amikor is a rubel vagy a forint szabadon fluktuálhat és a piaci árfolyamon válthatóak lennének bármilyen külföldi valutára.

Ettől függetlenül a pénzteremtés jogát szükségszerűen meg kell vonni a nemzeti kormánytól; az egyik lehetőség erre, ami lehet a második lépés, hogy lehetővé kell tenni a rubel "keményebb" valutára - pl. dollár - történő átváltását egy adott árfolyamon. A tiszta aranystandardra történő visszalépés és a központi bank megszűnése alatt a kormánynak nem szabad lehetőséget adni, hogy pénzt tudjon létrehozni azzal, hogy a központi bank működését leállítja és ezzel meggátolja a szabad piacban történő részvételét, hitelek adását stb. Nem szükséges megjegyezni, hogy egy törvény vagy rendelet, ami a kormány gazdaságba történő beavatkozását korlátozza, az nem a gazdaságba történő beavatkozás, éppen ellenkezőleg.

A fekete piac és a szabad piac legalizálása vonatkozna a hitelintézetekre is, azaz a megtakarítások kölcsönadása vagy átirányítása szabadon fejlődhet.

Bürokratákat kirúgni

Jogosan merülhet fel a kérdés az olvasóban, hogy ha az adóztatást drasztikusan csökkentjük és megszüntetjük a kormány pénzteremtő képességét, akkor az hogyan fogja finanszírozni a kiadásait és működését?

A válasz: nem kell, ugyanis a kormányzat számára igen kevés feladatkör maradna. (Ez majd a privatizációval kapcsolatos rész alatt lesz kifejtve).

A szocialista gazdaság egy parancsra épülő gazdaság, amit egy hatalmas bürokrácia irányít. Ez a bürokrácia ki lenne rúgva, ami után tagjai szabadon kereshetnek produktív munkát, fejleszthetnék ki a szabad piac számára fontos képességeiket, amit biztosít nekik az egyre növekvő és virágzó privát szektor.

Ezzel kapcsolatban felmerül egy érdekes kérdés, ami mostanára valóban fontos probléma lett annak ellenére, hogy a szocializmusban elnyomottak számára csak mélyen a szívükben vagy a gondolataikban létezett. Mi legyen a kommunista káderekkel, a nomenkaltúrával, az egykori hatalmas titkosrendőrség apparátusával? Végre igazságot kell szolgáltatni államellenes tevékenységért indított perekkel, amiket ehhez mért büntetés követ? Vagy az "ami elmúlt, elmúlt" elv szerint legyen általános amnesztia, az egykori KGB ügynököknek pedig legyen lehetőségük biztonsági cégeknél vagy magánnyomozóknál elhelyezkedni? Bevallom, ezzel a kérdéssel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, figyelembe véve az igazság és az általános béke melletti érveket hallva. Szerencsére a döntés az egykori Szovjetúnió és keleti blokk lakosságára van bízva, egy közgazdász, még ha a szabad piac híve is, nem tud sokat hozzátenni a kérdéshez.

Megszüntetni vagy privatizálni kormányzati programokat

Ezzel eljutottunk a végső, a szocializmus leépítésével kapcsolatos, de egyáltalán nem elhanyagolható problémához: az állami műveletek leépítéséhez. Mivel a szocialista országokban elméletileg minden, gyakorlatilag a legtöbb szolgáltatás állami kézben volt, a legkívánatosabb és egyben a legfontosabb a szabad piac szempontjából az, hogy ezeket privatizálni kell.

De azt mondani, hogy "privatizálni kell", még nem elég. Először is rengeteg olyan kormányzati feladat van, ami nem privatizálni kell, hanem teljesen megszüntetni. Például a libertáriusok vagy a szocializmust megszüntetők nem akarják, hogy a koncentrációs táborok, a gulágok vagy a KGB privatizálva legyenek. Isten mentsen, hogy hatékony koncentrációs táborok vagy titkos rendőrség legyen!

Itt egy fontos szempont, amit ki kell hangsúlyozni. A nemzeti jövedelem és a GNP kiszámításánál alapvető feltevés az, hogy minden kormányzati tevékenység produktív, azaz az ezzel kapcsolatos kiadások mind a nemzeti értékek és közjó szolgálatára pozitívan hatnak. De ha valóban hiszünk a személyes szabadságban és a magántulajdonban, azt a következtetést kell levonnunk, hogy ezek ezek egyáltalán nem köz-"szolgáltatások", hanem köz-"károk", nem a "közjót", hanem a "közrosszat" eredményezik.

Ez azt jelenti, hogy a szocializmus leépítése együtt jár az olyan tevékenységek megszüntetésével, és nem privatizációjával, mint (a koncentrációs táborok és a titkos rendőrség megszüntetésén felül) az állami rendeleteket hozó hivatalok, a központi bankok, adóhivatalok, és természetesen minden olyan hivatal, amelyik rendeleteket hozhat azokkal a tevékenységekkel kapcsolatban, amik úgyis privatizálva lesznek.[6]

A privatizáció alapelvei

A valódi termékek és szolgáltatások előállítását tehát privatizálni kell. Hogyan lehet ezt elérni? Először is szabad piaccal, szemben a korábbi állami monopóliumokkal. Ez nem csak a fekete piacot legalizálná, hanem a versenyt is a korábbi állami monopóliumokkal szemben. De mi a helyzet a hatalmas állami vagyonnal és cégekkel? Ezeket hogyan lehet privatizálni?

Több javaslat is van ezzel kapcsolatban de ezek három főbb osztályba csoportosíthatóak. Az egyik az egalitárius elosztás. Minden egyes hónapban mindegyik szovjet vagy lengyel állampolgár kap egy részesedést korábban állami tulajdonban lévő cégekből. Azaz ha az XYZ acélgyártó céget magánkézbe kívánnánk adni, és van pl. 300 millió részvénye, akkor a 300 millió állampolgár mindegyike kap egy részvényt, ami azonmód eladható és szabadon értékesíthető. Elég nyilvánvaló, hogy ez a rendszer teljesen kezelhetetlen. Túl sok emberhez kéne túl kevés tulajdont kiosztani, ami lehetetlenné teszi, hogy mindenkinek jusson, valamint olyan nagy számú részvény lenne kiadva, hogy az az emberek fejébe szállna.

Ezt a kaotikus állapotot orvosolná az a javaslat, amit a cseh pénzügyminiszter, Vaclav Klaus vetett fel, aminek értelmében minden állampolgár kapna egy alap bizonylatot, amiket bizonyos mennyiségű és típusú részvényekért lehetne beváltani. De még a Klaus által felvetett megoldás esetén is felmerülnek elvi problémák. Ez a módszer ugyanis felmagasztalná az állami kiadások, és ezáltal az egalitárius kiadások intézményét, aminek eredményeképpen az állampolgárok érdemtelenül jutnának tulajdonhoz. Ezzel egy szerencsétlen elv alapján jöhetne létre a libertárius tulajdonjog.

Sokkal jobb lenne, ha a népszerű tulajdonfoglalás elve alapozná meg a szocializmus leépítése után kialakult rendszert. Vagy, hogy alkalmazzuk a marxista szlogent - "minden föld a paraszté, minden gyár a munkásé!". Ez arra a Locke által képviselt filozófiára alapulna, hogy "azé a föld, aki a megműveli".

A szocializmus leépítése azt jelenti, hogy az államot megvonjuk a "tulajdonához" vagy a tulajdon feletti irányításához való jogától, és átruházzuk ezeket magánszemélyekre. Bizonyos értelemben az állami tulajdon leépítése során ezen tulajdonok "senki" tulajdonába sem tartoznak, ami után - a tulajdonfoglalás során - magántulajdonba kerülnek. A tulajdonfoglalás során a tulajdont nem az absztrakt nép birtokolja, mint az egalitárius elosztás esetén, hanem az, aki dolgozott azokkal az erőforrásokkal: azaz a munkások, a parasztok, a menedzserek. Természetesen ezeknek a tulajdonoknak valódi magántulajdonnak kell lenniük, azaz a föld a parasztemberekhez, míg a gyár pedig a munkásokhoz kerül egyének által birtokolt, szabadon vehető/eladható részvények formájában. Tulajdonjog nem adható kollektívának, szervezeteknek vagy az általános parasztságnak, ami csak a szocializmus problémáit hozza vissza decentralizált és kaotikus szindikalizmus formájában.

Nem szükséges kihangsúlyozni, hogy ahhoz, hogy ezek a részvények valódi magántulajdont képezzenek, szabadon eladhatónak és megvehetőknek kell lenniük. A szocialista országokban jelenleg uralkodó elképzelések olyan "részvényeket" tartalmaznak, amiket CSAK a munkás vagy a paraszt tarthat bizonyos ideig, ami után azokat csak az államnak adhatják el. Ez egyértelműen ellentétes a szocializmus megszüntetésének céljával. Más tervek jelentősen korlátoznák a tulajdon külföldiek részére történő eladását. Még egyszer, a valódi privatizációhoz valódi magántulajdon kell, amihez külföldi állampolgárnak is joga van. [Innentől kezdve teljesen lényegtelen, hogy Magyarországon milyen viták vannak a földtörvénnyel kapcsolatban, hiszen a földek nagy része állami tulajdon, ami meg nem az, azt csak korlátozott feltételekkel lehet eladni.]

Lényegében nincs semmi gond azzal, ha az "országot felvásárolják" a külföldiek. Sőt, minél több külföldi "veszi meg az országot", annál jobb, ugyanis ez gyors külföldi tőke beáramlását eredményezné, aminek során az elszegényedett szocialista országok gazdasága gyorsabban gyarapodna.

A gyárak magánkézbe adása során felmerül egy fontos kérdés, nevezetesen hogy mi legyen a kommunista káderekkel és a KGB-vel: az eddig az országot irányító nomenklatúra ki legyen zárva a részvények vásárlásából vagy sem?

A korai 90-es években Paul Craig Roberts közgazdász azt javasolta a szovjeteknek, hogy ha választaniuk kell, hogy a korábbi nomenklatúra életét vagy tulajdonhoz való jogát kívánják elvenni, akkor a társadalmi béke és a szabad gazdaság kialakulásának érdekében az utóbbit válasszák. Ahogy már korábban is említettem, nem ítélném el azonnal azokat, akik igazságot akarnak, viszont felhívnám a figyelmet egy harmadik lehetőségre: az előbbi megoldások egyikét sem választjuk és lehetőséget biztosítunk az egykori nomenklatúrának, hogy a szabad piacon produktív munkát találjanak. Az elvi probléma az, hogy egykori Szovjetunió vezetői milyen szinten végeztek produktív tevékenységet, azaz hozzájárultak a tulajdon gyarapodásához, és milyen szinten voltak elnyomóak és kontraproduktívak, jogosan kiérdemelve ezzel rögtöni elbocsátásukat.[7]

A privatizáció harmadik útját azonnal el kell vetni, amikor is a kormány az állami vagyont az állampolgárok számára árverésen keresztül juttatja el, eladva annak, aki a legtöbbet ígéri. Ezzel a legnagyobb probléma az, hogy mivel szinte minden tulajdon állami kézben van, a lakosságnak nincs annyi pénze, hogy ezeket megvegye, legfeljebb nyomott áron, ami lényegében egyenértékű lenne a szabad újraelosztással. [Magyarország pont a legrosszabb módszert választotta.]

Ezen kívül még egy rendkívül fontos szempont nincs eléggé kihangsúlyozva: milyen alapon érdemli meg a kormány, hogy az árverések bevételét birtokolja? Ugyanis a szocializmus leépítésének fő motivációja pont az, hogy az államnak nincs joga az országban lévő tulajdont birtokolni. De ha nincs joga a tulajdonhoz, akkor milyen alapon van joga a tulajdon ellenértékéhez? És azt a kérdést még fel sem vetettük, hogy mit kezdjen az állam a beérkezett bevétellel? [8]

A privatizáció negyedik pontja sem elhanyagolható szempont, sőt prioritást élvez. Sajnálatos módon ennek a szempontnak a természetéből adódóan a megvalósítás mikéntjére nincs általános módszer. Ez pedig az, hogy az állam visszajuttat minden ellopott tulajdont az eredeti tulajdonosaihoz vagy annak örököseihez. Míg ez bizonyos méretű földterületek vagy ékszerek esetén könnyen megtehető, más esetben, különösen tőketulajdon esetén, nem lehet egyértelműen meghatározni az eredeti tulajdonost, akinek vissza kéne adni a tulajdonát.[9] A dolog természetéből fakadóan Kelet-Európában könnyebb megtalálni az eredeti tulajdonosokat, mint a Szovjetunióban, ugyanis előbbi esetben az eltulajdonítás sokkal később történt. [Magyarországon sem egyszerű a helyzet, ugyanis a kommunizmus előtt is diktatúra volt, ahol szintén előfordult a vagyon eltulajdonítása. 
Azaz elképzelhető, hogy X jelentkezik, hogy a kommunisták ellopták a tulajdonát, de kiderül, hogy X azért juthatott hozzá, mert Y-tól elvették a Szálasi rendszerben.] Azon értékek esetén, amiket az állam állított elő, nem lehet egyértelmű tulajdonost meghatározni. Ami miatt ennek minden lehetséges esetben prioritást kell élveznie az az, hogy a magántulajdonhoz való jog szükséges feltétele, hogy az összes lopott tulajdont az eredeti tulajdonos kapjon vissza. Másképp fogalmazva, egy vagyontárgynak csak akkor nincs tulajdonosa - és ezáltal vonatkozik rá a tulajdonfoglalás elve -, ha eredeti tulajdonos nem található.

Már csak egy aggasztó kérdés maradt: a létrejövő magáncégek mekkorák legyenek? A szocialista országokban minden cég lényegében egy adott szektorban lévő monopólium része, azaz ha a cégeket privatizáljuk, akkor a keletkező vállalat lényegesen nagyobb lesz, mint ami a piac számára optimális lenne. Az alapvető probléma természetesen az, hogy egy szocialista gazdaságban senki sem tudja megmondani, hogy a szabad piacon mennyi cég lesz és ezek mekkorák lesznek.

Bizonyos értelemben persze a szabad piacra történő áttérés során keletkezett hibák a szabad piacon kijavítódnak, aminek során cégek darabolódnak fel vagy olvadnak egybe. Másrészről nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezeknek károknak a hatékonytalansága és ára mekkora. Érdemes ezért a kezdeti privatizációnál a lehető legközelebb kerülni a végső struktúrához.

Lehetséges, hogy egy gyár, vagy egy adott területen lévő összes gyár külön-külön lesz privatizálva. Nem kell külön kihangsúlyozni azonban, hogy a szabad piac működésének és optimumra való törekvésének fontos feltétele, hogy a szabad piaci folyamatok működhessenek: pl. hogy a vállalatok szabadon egyesíthetőek, feldarabolhatóak vagy megszüntethetőek legyenek, függően attól, hogy melyik megoldás nyereséges.

Összefoglalás

Ezek után összefoglalható a szocializmus leépítésének Rothbard-féle terve:

1. Jelentős csökkentése az adóknak, állami alkalmazottaknak és az állami szerepvállalásnak.

2. Az állami tulajdon teljes privatizációja. Ahol lehetséges, a a tulajdont vissza kell szolgáltatni az eredeti tulajdonosnak vagy annak leszármazottainak, ahol pedig nem, ott az ott dolgozó munkásnak vagy a parasztnak részvényt kell adni.

3. A magántulajdon védelmét mindenkire teljes mértékben biztosítani kell. Mivel a magántulajdonhoz való jog egyik következménye, hogy a tulajdonos a tulajdonát tetszés szerint értékesítheti, a tulajdon cseréjébe az állam nem szólhat bele.

4. Az állam pénznyomtatási jogát megszüntetni, melynek legjobb módja egy olyan alapvető reform, aminek során a központi bankot felszámoljuk, annak aranykészletét pedig a bankók és tartalékok kiváltására használjuk egy új, aranyon alapuló valuta létrehozásával. Mindezt akár egy napon belül is meg lehet csinálni, és ha lehetőség van rá, meg is kell tenni, bár a monetáris reformot lehet több napon át több lépcsőben végezni.

Egy pontot még nem tisztáztunk: mennyire legyenek alacsonyak az adók, az állami alkalmazottak száma és az állami szerepvállalás, és mennyire legyen teljes körű a privatizáció? A legjobb választ Jean-Baptiste Say adja nekünk, akit más miatt is érdemes ismerni, minta róla elnevezett Say-törvény: "A legjobb formája a [köz]finanszírozásnak, hogy minél kevesebbet költünk; a legjobb adó pedig mindig a legalacsonyabb."[10] Röviden az a kormányzat a legjobb, amelyik a legkevésbé adóztat, legkevesebbet költ és legkevesebbet foglalkoztat, de legtöbbet privatizál.

És egy végső megjegyzés. Libertárius kollégák ezen javaslataimat azért szokták kritizálni, mert állami beavatkozást is magába foglal. Nem inkonzisztens és etatista az, hogy egy libertárius bármilyen jellegű állami beavatkozást javasoljon? Szerintem ez egy buta érv. Ha egy tolvaj kirabolt valakit, akkor aligha "rabló általi beavatkozás" azt követelni, hogy a tettes visszaszolgáltassa az eltulajdonított javakat eredeti tulajdonosához. Egy szocialista rendszerben az állam birtokol lényegében minden tulajdont és hatalmat. A szocializmus leépítéséhez és a szabad piac létrejöttéhez szükséges, hogy az állam visszaszolgáltassa a vagyont az állampolgároknak, és visszaadja szabadságukat az által, hogy nem gyakorol felettük hatalmat. Lényegében ez azt jelenti, hogy a szocializmus leépítésében az államnak még van egy utolsó gyors, nemes és önfeláldozó  feladata, ami után egyszerűen megszűnik. Ez egy olyan esemény, aminek minden szabadságszerető embernek örülnie kell, még ha állami beavatkozást is igényel.

Jegyzetek

[1] - Murray N. Rothbard, "Ludwig von Mises and the Collapse of Socialism,", elhangzott az Allied Social Science Association éves találkozóján Washington D. C., 1990, és megjelent "The End of Socialism and the Calculation Debate Revisited," címmel a Review of Austrian Economics, 5, no. 2 (1991): 51–76.-ben.

[2] - Ahogy Maltsev fogalmaz, "Amikor a szovjetek privatizációról beszélnek, akkor nem igazán értik, hogy mit kell alatta érteni. A [shatalini] terv értelmében bármilyen cég részvényeinek 80 százalékát birtokolhatja bármilyen, az adott területhez tartozó egyéb cég, nem pedig a nép. Egy amerikai analógiával élve ez olyan, mint ha a General Motors birtokolná a Ford részvényeinek 80 százalékát és fordítva, és törvénytelen lenne ezt másképp csinálni." Maltsev megjegyzi, hogy Stanislav Shatalin, és a terv eredeti ötletgazdája, Grigory Yavlinsky, "közgazdászok, akik ... élete azzal telt, hogy matematikai formába öntsék a marxizmus-leninizmus lázálmait. Mindketten hosszú ideje a központilag irányított gazdaságban hisznek, de kiábrándultak a szocializmusból." Yuri N. Maltsev, "A 600-Day Failure?" The Free Market 8 (November 1990): 6.

[3] - Lásd Murray N. Rothbard, "The Myth of Neutral Taxation," Cato Journal 1 (Fall 1981): 519–64.

[4] - A negyedik típusú bevétel, nevezetesen hitelek felvétele az állampolgároktól, erősen függ a másik három forrástól.

[5] - Lásd Yuri N. Maltsev, "A One Day Plan for the Soviet Union," Antithesis 2 (January/February 1991): 4, és korábban a "The Maltsev One-Day Plan," The Free Market (November 1990): 7 írásban.

[6] - Fontos felismerni azt a tényt, ami szerint ha egy kormányzati tevékenység inkább rossz, mint jó, akkor azt szeretnénk, hogy ebben az esetben a lehető legkevésbé hatékony legyen. A korai modern Európában az egyik leggyűlöltebb foglalkozás az "adófarmer" volt, aki a királytól egy bizonyos időre megvásárolta az adóbegyűjtés jogát. Meg kell fontolni, akarjuk-e az adóbeszedést privatizálni, aminek során nem az adóhivatal, hanem az IBM vagy a McDonald's szedné be fegyveresek segítségével az adót. Charles F. Kettering iparmágnás az alábbiakkal próbálta egy barátját felvidítani, amikor az a jelentős mértékű állami növekedés egyre gyorsabb volta miatt panaszkodott a kórházban: "Nézd a jó oldalát, Jimmy, hála istennek nem akkora az állam, amekkorát fizetünk."

[7] - Yuri Maltsev a tulajdonfoglalás módszerének alkalmazását javasolja, a Vaclav Klaus által kidolgozott módszert pedig azokban az estekben javasolja, ahol ez nem megvalósítható. Maltsev, "A One-Day Plan for the Soviet Union."

[8] - A leggyakoribb érv az állami tulajdon eladásának az, hogy ez deflációt eredményezne, ami kipukkasztja a "rubel-lufit". Ennek az érvnek az a hibája, hogy ha az állami tisztviselők nem égetik el máglyán az így befolyt rubelt, nem lesz deflációs hatás. Az állam ezeket a rubeleket elkölti, így azok forgalomban maradnak.

[9] - Magyarországon a Független Kisgazdapárt megalakulását elsősorban az motiválta, hogy kihangsúlyozza a privatizáció szükségességét, aminek során a Dél-magyarországi területek lakói visszakaphatják kisajátított tulajdonukat.

[10] - Jean-Baptiste Say, A Treatise on Political Economy, 6th ed. (Philadelphia: Claxton, Remsen & Haffelfinger,1880), p. 449., valamint Rothbard, "The Myth of Neutral Taxation," pp. 551–554.

[Ha megnézzük Rothbard javaslatait, és összehasonlítjuk azokkal az eseményekkel, amik Magyarországon történtek, akkor világossá válik, hogy miért érzi úgy sok ember, hogy nem történt rendszerváltás. Egyrészt az állami tulajdon, az adóztatás mértéke, és az állami alkalmazottak száma még jóindulattal nézve is csak kevéssel csökkent. A központi bank megvan. az aranystandard fel sem merül. Valódi privatizáció nem történt, itt ugyanis az valósult meg, amit Rothbard a legrosszabb megoldásnak tartott (állami tulajdonra történő licitálás). A magántulajdon szentsége sem abszolút, milliónyi törvény, jogszabály és rendelet korlátozza nem csak a tulajdon eladását és vételét, hanem annak használatát is. Ahhoz, hogy el lehessen dönteni, hogy hogyan kezeljük a korábbi nomenklatúrának tetteit, nemcsak a privatizáció elengedhetetlen (számtalan egykori hivatalnok dolgozik most is állami szférában), hanem az is, hogy ezeknek a személyét megismerhessük (ügynökügy). A fekete piacot meg mindenki úgy kezeli, hogy azok ellen kell hozni egy törvényt, és akkor megszűnik. Úgyhogy adott a feladat, Rothbard programját kell propagálni, és meggyőzni az embereket arról, hogy valódi rendszerváltás csak akkor lesz, ha ennek a programnak a lehető legtöbb eleme (lehetőség szerint az összes) megvalósul. A jelenlegi pártokkal ez lehetetlen, mindegyik fényévekre van ettől a programtól.]