Karl Marx születésének 200. évfordulója felkavarta az álló vizet. Sokan méltatták a meglátásait, sokan kritizálták, de nekem mindegyikből hiányzik valami.
Van, akinek a cikkéből az, hogy csak a Tőkére fókuszál, holott a marxizmus megértéséhez kell még a Kommunista kiáltvány és A Gotha program kritikája is. Van, aki csak arra fókuszál, hogy milyen szép is az osztályok nélküli társadalom és elfeledkezik annak gyakorlati vonatkozásairól.
Pedig, ha ezeket összeszedjük, akkor ki fog derülni, hogy a marxizmusba bele van kódolva annak erőszakossága.
Az első és legnyilvánvalóbb ilyen jel a proletárdiktatúra. A kifejezést nem Marx alkotta meg, de használta. A Kommunista kiáltványban csak utalás van rá: "A kommunisták megvetik a nézetek és célok eltitkolását. Nyíltan deklarálják, hogy a céljaikat csak a meglévő társadalmi állapotok erőszakos megváltoztatásával lehet elérni. Reszkessenek az uralkodó osztályok a kommunista forradalomban. A proletároknak nincs semmijük, amit elveszthetnének, csak a láncaik, viszont van világ, amit megnyerhetnek."
Magánlevelezésében, illetve A Gotha program kritikájában viszont már nyíltan használja: "A kapitalista és a kommunista társadalom között fekszik a forradalmi átalakulás korszaka. Erre a politikai átmeneti időszakra semmi más nem lehet jellemző, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája."
Marx szerint ugyanis a meg kell akadályozni a burzsoázia reakciós kísérleteit, ahogy ezt leírja Az ellenforradalom győzelme Bécsben-ben: "A június óta elkövetett céltalan mészárlások és az októberi események, a február és március óta hozott fárasztó áldozatok, az ellenforradalom puszta kannibalizmusa meg fogja győzni a nemzeteket, hogy csak egyetlen módon lehet lerövidíteni a régi társadalom gyilkos haláltusáját és az új társadalom véres születését, egyszerűen összefoglalva: a mód a forradalmi terror."
A második kevésbé, de még mindig igen nyilvánvaló jele a magántulajdon.
Ha elolvassuk a Kommunista kiáltványt, annak az első fejezete másról se szól, mint az osztályharcról. A világot felosztja a régi feudális elitre (ami már a múlt), a burzsoá nagytőkés elnyomókra, a kis tőkésekre (boltosok és társai), a proletariátusra és a lumpenproletariátusra. Az első kettő automatikusan ellenség. A kis tőkés is az, mert védi fogja a saját egzisztenciáját. Az utolsót pedig a reakciósok bérencének tekinti. Itt már meg kellene szólalnia az intellektuális vészcsengőnek: Amikor valaki a világot barát-ellenség dichotómiában írja le, mindig figyelmeztető jel.
Úgy képzeli el, hogy csak a burzsoá magántulajdont kell elkobozni (ez hangsúlyozza, hogy mást nem), viszont másmilyen meg szerinte nincs, ezért lényegében minden magántulajdont.
A magántulajdon elkobzása aligha képzelhető el erőszak nélkül.
A harmadik viszont már lényegesen trükkösebb.
Megint csak A Gotha program kritikájából idézve:
"De az egyik ember felsőbbrendű a másikhoz képest fizikailag, mentálisan, vagy több munkát tesz bele ugyanannyi idő alatt, vagy hosszabb ideig tud dolgozni; és a munka, ami mértékül szolgál, az időtartama és intenzitása által van definiálva, különben megszűnik mértékegységnek lenni. Ez az egyenlő jog egy egyenlőtlen jog egyenlőtlen munkáért. Nem veszi figyelembe az osztálykülönbségeket, mert mindenki csak egy munkás, mint mindenki más; de hallgatólagosan elfogadja az egyenlőtlen egyéni tehetséget, így a termelőképességet, mint természetes privilégiumot. Ez tehát tartalmában, mint minden más jog, egy jog az egyenlőtlenséghez. Jog, természeténél fogva, csak egyenlő sztenderdeken alapulhat; egyenlőtlen egyének (és nem lennének különböző egyének, ha nem lennének egyenlőtlenek) csak egyenlő sztenderdek alapján mérhetőek, amennyiben egyenlőnek tekintjük őket, csak egy definiált oldalukat nézzük - például a jelen az esetben csak munkavállalóknak tekintjük, és semmi többet nem látunk bennük, minden mást figyelmen kívül hagyunk. Továbbmenve, az egyik munkás házas, a másik nem; az egyiknek több gyereke van, mint a többinek és így tovább. Így, egyenlő munkateljesítménnyel, és ezáltal azonos szociális fogyasztási joggal [a szerkesztő magyarázata: a Gotha programban úgy képzelték el, hogy a termelést nem munkabérrel, hanem szociális fogyasztási joggal fizetik ki, amit úgy kell elképzelni, hogy részedést kapsz a nemzetgazdaság összteljesítményéből, mondjuk a GDP egy tízmilliomod részét], az egyik valójában többet kap, mint a másik, az egyik gazdagabb lesz, mint a másik stb. Hogy elkerüljük ezeket a hibákat, a jognak, ahelyett, hogy egyenlő lenne, egyenlőtlennek kell lennie.
De ezek a hibák elkerülhetetlenek a kommunista társadalom első fázisában, mivel ezek a kapitalista társadalomból való születés első szülési fájdalmában jönnek létre. Egy jog soha se lehet fejlettebb, mint a társadalom gazdasági szerkezete és azáltal kulturális fejlettsége.
A kommunista társadalom magasabb fázisában, az egyén munkaelosztás alá való leigázó alárendelődése után, azáltal, hogy a szellemi és fizikai munka antitézise eltűnt; miután a munka már nem csak az életben maradás eszköze, de elsődleges életcél; miután az egyén általános fejlődésével a termelő erők megnőttek, és a kooperatív vagyon forrásai bőségesebben folynak - csak akkor lépjük át teljességében a burzsoázia szűk horizontját és írhatja a társadalom a zászlajára: Mindenkitől a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint!"
Meditáljunk el ezen egy pillanatra és nézzük meg, hogy mi az egyén számára a személyes haszon: haszon= nyereség - ráfordítás és itt ezeket a kifejezéseket a lehető legtágabb értelemben használom, azaz nem csak pénzt, hanem időt, fáradtságot is értek alatta. Ebből a nyereséget nem közvetlenül én határozom meg, viszont azt, hogy mennyit teszek bele a munkába (ráfordítás), azt igen.
Egy kapitalista termelési modellben a nyereség= f(ráfordítás). Az, hogy mit tudok nyerni, az összefügg azzal, hogy mennyit fordítok rá. Természetesen, ez az f függvény minden munkakörben másként néz ki, de nem változtat azon, hogy valahogy összefügg és biztosan monoton növekvő. Ha túlórázok, többet keresek. Ha jobban dolgozok, többet keresek stb.
A kettőt kombinálva: haszon= nyereség - ráfordítás= f(ráfordítás) - ráfordítás.
Nyilvánvalóan, az f függvény alakjától függően valahol van egy optimuma. Egy pont, ahol a további ráfordítás már nem hoz további hasznot, pl. napi 24 óra munka biztos, hogy nem éri meg, mert nincs időm elkölteni, de igazából kipihenni magam sincs. Én magam dönthetem el, hogy mennyit fordítok rá és, feltételezve, hogy nem vagyok hülye, akkor annyit fogok, hogy a maximum személyes hasznot hozzam ki a helyzetből.
Mi a helyzet a mindenki a maga szükségletei, illetve képességei sémában?
Ekkor a nyereség=szükséglet, teljesen független a ráfordítás mértékétől. Tehát haszon=szükséglet - ráfordítás. Ennek az optimumpontja a 0 ráfordításnál van. Tehát akkor járok el ésszerűen, ha semmi erőfeszítést nem teszek.
Ahhoz, hogy a rendszer ne omoljon össze, engem kényszeríteni kell arra, hogy dolgozzak. Marx feltételezése, miszerint a munka elsődleges vágyam, nem teljesül soha. Még egy igásló se élvezetből húz.
És mi a helyzet a szükségleteimmel? Ha rám van bízva, hogy mi a szükségletem, akkor abban a listában lesz egy trópusi sziget egy hatalmas villával, személyzettel is. Tehát valakinek el kell döntenie helyettem, hogy nekem mire van szükségem és rá kell kényszerítenie, hogy én ezt elfogadjam. Tehát ott tartunk, hogy az elnyomást belekódolta a sémába.
És az elnyomás fenntartásához szükség van elnyomókra is, azaz létrehoz egy kiváltságos osztályt, akinek a dolga fenntartani a rendszert. Elvileg a proletárdiktatúra csak átmeneti intézmény lenne, bár azt nem mondja meg, hogy az új diktátorok miért mondanának le szívesebben a hatalmukról, mint elődeik (a történelemből azóta tudjuk, hogy nem teszik), de jól láthatóan az állítólagos osztály nélküli társadalomban is megjelenik két osztály: az egyik az egyenlősítők osztálya, a másik az egyenlősítetteké.
Sokszor mondják, hogy a cél jó, csak a megvalósítás rossz. Én viszont amondó vagyok, hogy a cél lehet, hogy jó, de csak akkor, ha létezik a mitológiai bőségszaru, mert akkor mindenből jut mindenkinek korlátlan mennyiségben. Ennek hiányában viszont már magából a célból következik az erőszakos megvalósítás, tehát Marx már akkor is felelős lenne, ha az első két pont nem lenne.