Orbán demokráciabontó beszéde megint nagy indulatokat kavart, de én juszt se erről fogok beszélni. Az kicsit túl van lihegve, mert eredeti kontextusában kicsit enyhébben hangzik, mint a kiragadott részletek. Sokkal inkább az a baj vele, hogy 80%-ban bullshit, 20%-ban hülyeség. De nézzünk inkább valami értelmesebbet :)

Az anarchistákat leszámítva mindenki egyetért abban, hogy jól koordinált tevékenység nem lehetséges valamilyen hierarchia nélkül, valamint hogy időnként szükség lehet jól koordinált tevékenységekre, pl. katasztrófaelhárítás, vagy honvédelem.  Jó koordináció nélkül a rendelkezésre álló erőforrások pocsékul lesznek kihasználva és végül a célt se biztos, hogy elérik. Erre remek példa Franciaország a II. világháborúban. Minden eszköze megvolt a Wehrmacht megállítására, de képtelenek voltak megszervezni. Az eredmény pedig, hogy alig 1 hónapig tartottak ki, ezt még a sokkal, de sokkal gyengébb norvégok is felülmúlták.
Ha viszont arról beszélünk, hogy ennyire fontos a jó koordináció, akkor egyáltalán nem lényegtelen, hogy ki végzi a koordinációt, azaz kell egy vezető. A történelem során sok különféle módszert találtak ki arra, hogy hogyan kerüljön kiválasztásra a vezető személye. A legklasszikusabb módszer a nyers ököljog. Amikor az egyik ember szájba vág mindenkit, aki szerint nem ő neki kellene vezetnie. Illetve ennek nagyobb léptékű változata, amikor az egyik hadvezér sikeresen legyőzi a többit és de facto vezetővé válik. A módszer számos problémával terhelt. Az egyik, hogy hasonló erejű seregek, vagy sok résztvevő esetén, nagyon sokáig el tud húzódni. A másik és még súlyosabb, hogy nem ugyanazok a képességek kellenek a sikeres hadvezetéshez, illetve verekedéshez, mint az országláshoz. A történelem tele van olyan személyekkel,  akik a sikeres polgárháború, forradalom, vagy puccs után leamortizálták az ország maradványait is.

Ennél valamivel kifinomultabb módszer a monarchiáké, amikor is a vezetőt a felmenői hatalma jelöli ki. Nagy előnye, hogy nem szükséges újra megvívni a pusztító háborút az erőviszonyok tisztázásáért. Nagy hátránya, hogy az új uralkodó nem feltétlenül örökli ősei képességeit, a szándékairól nem is beszélve. Erre ragyogó példa Marcus Aurelius, akit az egyik legjobb római császárként tartanak nyilván, míg fia Commodus az egyik legpocsékabb volt.
Arról nem beszélve, hogy a hatalmat nem elég megörökölni, de meg is kell tudni tartani és örökíteni is kell. Ebből az első az minden uralmi formára igaz, a második viszont a monarchiák specialitása. Amennyiben nem születik utód, vagy mások kihasználják kiskorúságát és letaszítják a trónról, úgy az uralkodóház könnyen összeomolhat.

Elvileg lehetséges sorsolni a vezetőt. Volt is rá példa, hogy egyes kisebb vezetőket sorsolás útján válasszanak ki, de ennél sokkal elterjedtebb módszer, amikor választják. Ekkor nem a születés, hanem a népszerűség a szempont. Ennek vitathatatlan előnye, hogy minél népszerűbb valaki, annál kevésbé valószínű, hogy el akarják tenni láb alól. Bár ez se garancia ld. III. Henrik francia király. Arra viszont már a rómaiak is rájöttek, hogy a népszerűség nem minden. A nép szimpátiáját meg lehet vásárolni és az országnak ez nagyon sokba tud kerülni. Mindazonáltal, úgy tűnik, hogy a népszerűség alapú vezetőkiválasztás átlagosan még mindig a legjobb eredményt produkálja, vagy legalábbis a nagy látványos melléfogásokból kevesebbet produkál.
Ennyit az despotizmusról, monarchiáról és demokráciáról, mint kiválasztásról.

  Ha már van vezetőnk, akkor még mindig szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy idővel megváltozhat, vagy kiderülhet, hogy közel sem annyira jó vezető, mint reméltük.  Egészen nyilvánvaló, hogy minél centralizáltabb a struktúra, annál több múlik a vezető személyén. Tehát egy rossz választás annál súlyosabb következményekkel jár.
Erre két megoldás kínálkozik, az egyik, hogy korlátozni kell a hatalmát, ezáltal az okozható kárt. A másik, hogy meg kell szabadulhatni a nem kívánt vezetőtől, azaz korlátozni a károkozás időtartamát.
  Egy nyers erőn alapú rendszerben, mind az elsőre, mind a másodikra egyedül az erőszak vethető be. A gond, hogy az így hatalomra kerülő vezető se valószínű, hogy különb lesz, illetve nem vész szintén kard által. Erre volt remek példa Arturo Rawson tábornok, aki puccsal megdöntötte Ramón Castillo argentin elnököt, mindezt azért, hogy 3 nappal később őt Pedro Pablo Ramirez tábornok döntse meg, akit pedig fél évvel később Edelmiro Farrell vezérőrnagy dönt meg...
  Egy monarchiában a másodikra nincs mód, de mióta feltalálták az alkotmányos monarchiát az elsőre van. Ugyan ki kell bekkelni, amíg az uralkodó fel nem dobja a bakancsot, vagy mond le magától, de legalább sok kárt nem csinál.
  Egy demokráciában az elsőre az alkotmányos berendezkedés a megoldás, a másodikra a választás. A probléma ott van, hogy ha nincs alkotmányos berendezkedés, akkor a vezetőt semmi nem szorítja rá, hogy legyen új választás. Azaz, a hatalom korlátozása nélkül a demokrácia nagyon gyorsan képes felszámolni saját magát.

Ezek szerint a demokrácia a hatalom hatékony korlátozása nélkül nem stabil. Ugyanakkor a hatalom korlátozása sem lehet abszolút, hisz akkor a rendszer kitalálójának kell megalkotni a politikai berendezkedést, ami az örökkévalóságig jó. Ez messze meghaladja egy ember képességeit, tehát jó, hogy ha a berendezkedést meg lehet változtatni. Ebből pedig következik, hogy az alkotmányt is meg tudja változtatni valaki, tehát ez a berendezkedés se sebezhetetlen.

Tegyük fel, hogy van egy ország és annak vezetője, aki mondjuk narcisztikus személyiségzavarban (NPD) szenved. Ez egy olyan probléma, amiben a beteg önértékelése igencsak eltorzul, mert az egót védő mechanizmus rosszul működik. Az ember mindig igyekszik racionalizálni a vele történő dolgokat és feloldani az esetleges ellentmondásokat, ez teljesen normális. Az NPD-s betegnél ez azonban rosszul történik.
  Az ilyen személy ilyen mindig tökéletesnek látja saját magát, képtelen szégyent érezni, ha valami nem jól sikerül, akkor csak és kizárólag másokban fogja a hibát keresni. A saját képességeit maximálisan túlértékeli, képes a legkisebb sikert is hatalmas diadalként felfogni, folyamatosan igényli, hogy mások dicsérjék, elismerjék, éljenezzék, ugyanakkor ennek elmaradása dühkitörést, vagy akár összeroppanását is okozhatja.
  Számára kétfajta ember van, az egyik a narcissistic supply, az akitől megkapja az elismerést, ami élteti. Ezeket a tenyerén hordozza, ők számára olyanok, mint saját maga. A másik fajta, akitől nem, őket pedig csak tárgynak tekinti. Az NPD-s beteg nem képes valódi empátiára, ezért nem is tudja átérezni, hogy épp mit csinált mással. Arra viszont nagyon is képes, hogy eljátssza az empátiát, ha úgy gondolja, hogy az adott helyzetben azzal éri el a legnagyobb elismerést.
  Mivel olyan emberek veszik körül, akiknek érdekük a hatalomban maradása, ezért állandóan védik a kínos kérdésektől és helyzetektől, mert azok összetörhetik az egóját (,ők pedig mehetnek vissza a balettbe ugrálni). Visszacsatolás nélkül viszont egyre inkább elveszti a kapcsolatát a valósággal. Egyre gyakrabban tűz ki irreális célokat, és soha nem ismeri be azok kudarcát, ellenben mindig fog találni valaki mást, aki tehet róla.
Egy szó, mint száz, egy ilyen vezető, nem a legalkalmasabb. Mit lehet tenni?

Egy abszolutista berendezkedésben ennek a vezetőnek jogában áll bárkit leváltani és kinevezni. Mivel nem tudja elviselni, ha valaki nem engedelmeskedik, ezért szép apránként minden hivatalt maga alá szervez, és feltölti bólogatójánosokkal. Egy narcisztikus vezető soha nem hibázik, ha mégis, akkor is őt elárulták, hátbaszúrták stb., ami ürügyet szolgáltat arra, hogy megszabaduljon a nem kívánt beosztottaktól, riválisoktól, kritikusoktól stb.
Tehát semmi nem tudja megállítani.

Egy alkotmányos berendezkedésben viszont előre definiálva van a vezető hatásköre. Emiatt létezni fognak olyan intézmények és emberek, akikre nincs hatással, bármennyire is frusztrálják. Ennek pedig egyenes következménye, hogy ha akarja, ha nem időről-időre visszarángatják a földre, és megakadályozzák a hatáskör túllépést. Amellett, hogy az ország működőképessége szempontjából kimondottan előnyös, hogy ha a fontos pozíciókban olyan emberek vannak, akik nem azért kerültek oda, mert a legjobban támogatták a vezető énképét.
  Természetesen, az alkotmányos (liberális) berendezkedés sem garancia. Ezek az embereket is meg lehet venni, meg lehet győzni. Sőt, mivel az alkotmányozást is a parlament végzi, ezért kellő választói felhatalmazással az alkotmány is megváltoztatható. Ez különösen könnyen megy, ha a választói közösség kellően passzív, vagy hiszékeny. Azaz nehezebben, ugyan, de alkotmányos demokráciát is maga alá tudja gyűrni egy vezető, ha a körülmények kedveznek neki.

Ha tehát semmi nem garantálja, hogy nem kerül hatalomra egy rossz vezető és győzni le a rendszert, akkor az a rendszer nem jó. Ez kézenfekvő következtetés lenne, de elhamarkodott. Elfelejti, hogy mi volt az a probléma, ami életre hívta a hatalomkorlátozás és a választás igényét. Kétségtelen, hogy időről-időre felbukkanhatnak olyan vezetők, akik kétségbe vonják, korrumpálják, eltorzítják, de a hatásuk ideiglenes. Amikor a vezető elhagyja a hatalmat (bármilyen okból kifolyólag), akkor továbbra is ott áll nyitva, hogy mi lesz az utóddal? Vajon fent bírja-e tartani az egyeduralmat? Elfogadják-e az alattvalók az ő egyeduralmát is? Ez a bizonytalanság, bizalmatlanság arra ösztönzi a mindenkori alattvalókat, hogy maguk akarjanak vezető választani és akarjanak korlátokat a hatalom számára.
Összességében az mondhatjuk, hogy az alkotmányos (liberális) berendezkedések nem nagyon avulnak el. Vannak és lesznek kacskaringók, kitérők, de végül ide fogunk visszatérni. Legyen szó köztársaságról, vagy monarchiáról, ameddig nem sikerül kidolgozni valami csalhatatlan módszert a vezetők minőségének biztosítására, addig aligha fog eljönni a liberális berendezkedések alkonya.