Ennek semmi köze a liberalizmushoz, egyszerűen csak szeretném megosztani a világgal. Igazából jobb helyen lenne mondjuk a Lemilen, csak elfelejtettem időben szólni nekik. Szóval vannak dolgok, emberi teljesítmények, amik lenyűgöznek. Ilyen történt pontosan 70 évvel ezelőtt is. Ezen az éjszakán történt valami rendkívül fontos, mégis kevéssé ismert dolog. A norvég ellenállás néhány tagja behatolt a Norsk Hidro vegyi üzembe és felrobbantotta a nácik nehézvízkészletét. Ezzel több évvel visszavetve a német atombomba projektet. Épp elég idővel, ahhoz, hogy most kézfogással köszönjünk és ne karlendítéssel.
(Figyelem a poszt zömében (,de nem kizárólagosan) wikipédiafeldolgozás, kéretik történelemdolgozatra nem ebből készülni :) )

1939-et írunk, mikor a Norvégia déli részén elterülő kis völgyben fekvő Rjukan városa épp békés életét éli és nem is sejti, hogy hamarosan történelem helyszíne lesz.

Az események gyújtópontjában egy vegyi üzem áll, ahol már 1935 óta állítanak elő nehézvizet. Ez Norvégia egyik legsikeresebb exportcikke volt, amíg fel nem tűnt nekik, hogy a Harmadik Birodalom nagyon sokat vásárol belőle. Volt okuk feltételezni, hogy itt valami nagyon bűzlik, vagy ha nem, akkor hamarosan fog, ezért export korlátozást vezettek be, a meglévő készleteket pedig Franciaországba szállították. Alig pár hónapra rá, már a Wehrmacht kitüntető, bár csöppet sem kellemes figyelmének középpontjában találták magukat. Mintegy két hónapnyi elkeseredett harc után kénytelenek voltak kapitulálni.

Bár ekkor még senki nem tudta megmondani, hogy az atombomba működik-e a gyakorlatban és, ha igen, akkor mekkora pusztításra képes, abban mindenki biztos volt, hogy nem egészséges, ha a másiknak van előbb. Ebből adódóan a szövetségesek nem voltak túl boldogok a tudattól, hogy most már német kézen van az üzem. A brit hadvezetés keményen törte a fejét és a lebombázást elvetették, mert túl közel esett a lakott településhez, illetve éjszaka nagyon nehéz lett volna megközelíteni, nappal pedig túl erős volt a légvédelem. Egy ravasz és némileg unortodox módszert dolgoztak ki.

Operation Grouse (A Fajd művelet)
Beszerveztek egy norvég mérnököt egy közeli gátról. 10 napos gyorstalpaló kiképzés után ejtőernyővel ledobták Norvégiában (42 március). Az ő feladata volt felderíteni a német védelmet. Amit itt látott, az nem volt túl szívderítő.
Az üzem hegyoldalban fekszik. Felette magas hegy, alatt több száz méter szakadék. Egyetlen híd vezet oda, amit gyengén őriznek, viszont rengeteg német katona van a környéken. A hegyoldalban aknamező, a völgyben vastag drótkötelek. Keresőfények és géppuskafészek, minden mi szemszájnak ingere.
A britek közben nem vesztegetik az időt, hanem 4 másik norvég ellenállót képeznek ki. Ők lényegesen alaposabb kiképzésben részesülnek különös tekintettel a túlélési technikák és nem hagyományos hadviselés terén. Több sikertelen próbálkozás után sikerül október 18-n ledobni őket egy kellemetlen mocsaras, sziklás, csupasz vidéken kellemetlenül messze a célponttól. A feladatuk előkészíteni a brit kommandósok érkezését. Mindenekelőtt találni kell egy olyan helyet, ahol lehetséges siklógépeket letenni. Egyébként azelőtt még soha nem próbáltak ilyesmit. Mintegy 15 nap gyaloglás után találtak megfelelő leszállópályát kb. 5 km-nyire a célponttól. Megtudják a mérnök testvérétől, hogy a németek jelentős számú katonát vontak el az üzem védelméről, de mielőtt még nagyon örülhetnének, cserébe a környező településeken még így is van rengeteg. Ha megszólal a riadó, akkor ők onnan élve nem jutnak ki.

Operation Freshman (jönnek a profik)
Közben Skóciában már javában folyik egy másik különleges egység kiképzése. Utászokat képeznek ki túlélésre, hegymászásra, ejtőernyős bevetésre, illetve speciális robbantásra. A cél érdekében az üzem életnagyságú makettjét is megépítették, és hogy ez ne legyen annyira gyanús, mindezt egy olyan fedősztori alatt, hogy amerikai mérnökökkel fognak megmérkőzni a Washington kupáért, egy afféle katonai olimpia keretében.
November 19-n este végre útnak indul több Halifax bombázó és a mögötte vontatott siklógép.
Az első gép azonban nem találja meg a leszállóhelyet elsőre. A második próbálkozáskor a vontató kábel elpattan a rárakodott jégtől és a sikló elszabadul. A bombázó üzemanyaga fogytán, ezért visszafordul. A siklógép lezuhan az egyik fjordban, és a legénység fele azonnal meghal. A túlélők egy részének szerencséjére nem egy német őrjárat akad rájuk, hanem helyi norvégok, akik elrejtik őket. A többiek nem voltak ennyire szerencsések és másnap a Waffen SS talált rájuk és átadták őket a Gestapónak, ahol a sérülteket pár nap kínzás után kivégezték, a többieket elszállították egy helyi koncentrációs táborba, ahol is januárban velük is végeztek.
A másik bombázó ismeretlen okból elveszti a siklót és becsapódik egy hegyoldalba és a fedélzetén mindenki meghal. A siklónak sikerül leszállnia többé-kevésbé egy darabban, de többen ott is többen meghalnak azonnal és a többiek is megsérülnek. A túlélőket itt is egy helyi találja meg, aki elmagyarázza, hogy a legközelebbi orvos nagyon messze van és telefonálnia kell, azt pedig a németek észre fogják venni. A helyzet reménytelenségét látva a túlélők megadják magukat a németeknek. A Wehrmacht ragaszkodott hozzá, hogy hadifogolyként kezeljék őket, de október óta az a parancs volt érvényben, hogy a diverzánsokat, szabotőröket azonnal ki kell végezni, ezért a Gestapo vette a kezébe az ügyet és pár órás kihallgatás után, egyenként főbe lőtték őket egymás szeme láttára.
Miután nyilvánvalóvá vált a németek számára, hogy az üzem veszélyben van, a védelmét megerősítették, és hajtóvadászat indult az esetleges kollaboránsok felkutatására. A Fajd művelet tagjai kénytelenek voltak visszamenekülni a már említett mocsaras, sziklás vidékre. Az egyetlen probléma, hogy tél volt. A Dél-Norvég telek egyébként csapadékosak, de nem kimondottan hidegek, persze azért messze nem kempingezésre valók és élelmük sem igen volt, sok választásuk azonban nem volt. Egy elhagyott viskóban szállásolták el magukat és kövekről lekapart mohán és zuzmón éltek, illetve karácsonykor sikerült elejteniük egy rénszarvast is.

Operation Gunnerside (maradtak az amatőrök)
A britek tisztában voltak azzal, hogy az idő ellenük dolgozik és, hogy az első csapat még életben van.  A következő alkalom február 16.-án jött el, amikor is sikerült ledobni ellátmányt és még 6 norvég kommandóst, igaz a kijelölt helytől elég messze. Öt napot töltöttek el a hóviharban, mire megtalálták a Fajd csapatot. Addig síléceken botorkáltak előre, maguk mögött húzva a konténereket. Amint az idő egy kicsit kitisztult, elindultak együtt az üzem ellen.

27-n este értek oda. Mivel a híd felől lehetetlen lett volna (teljesen ki volt világítva), úgy döntöttek, hogy a szurdok felől közelítik meg az erőművet. Egy embert hátrahagytak rádióval, hogy jelezzen, ha baj van, a többiek gyalog, sílécek nélkül indultak tovább.  Leereszkedtek a szakadékba, átkeltek a jeges folyón, de az erdő sem volt könnyebb terep, ott sokszor derékig süllyedtek a hóban és mintegy 4 óra alatt elérték a túlsó felét. Még egy ember otthagytak, hogy figyeljen a hídra. A többiek átvágták a kerítést és fedezékbe vonultak az üzem udvarán. A 4 robbantásszakértő elindult az alagsor felé, ahol is az ajtónak nyitva kellett volna lennie. Sajnos, azonban a beépített ember, akinek nyitva kellett volna hagynia beteg volt.
A 4 robbantó szétvált. Ketten találtak egy kábelcsatornát, amin be tudtak jutni a gondnok őszinte megrökönyödésére. Őt sakkban tartva elkezdték telepíteni a robbanótölteteket a nehézvíztartályokra. A másik kettő talált egy ablakot, viszont nem tudtak arról, hogy társaik már bejutottak, ezért betörték az ablakot. Bent lévő társaik meghallották az üvegcsörömpölést. Majd a két-két ember egymásra fogott fegyverrel állt egy pillanatig.
Eredetileg úgy tervezték, hogy kétperces gyújtózsinórokat használnak, de félve attól, hogy esetleg meghallották őket a németek, inkább félperceseket használtak. Hogy az adrenalin szintjük nehogy nagyon leessen, épp mielőtt meggyújtották volna őket, a gondnok bejelentette, hogy nem találja a szemüvegét. Mivel tudták, hogy háború idején nagyon nehéz lenne pótolni, sietve megkeresték. Ekkor lépéseket hallottak, de szerencséjükre egy másik norvég civil volt az. Miután meggyújtották, közölték a két civillel, hogy most márpedig futás lesz (nem vonták kétségbe) és mindenki kirohant az épületből.
A robbanás egyébként meglepően csendesnek bizonyult,  a németek csak órák múlva vették észre, hogy a drága kincsük lefolyt a csatornába. Eddigre azonban a csapat fele már úton volt a semleges Svédország felé, ketten Oslo felé vették az irányt, a többiek a környéken rejtőztek el. Előtte azonban még gondosan hátrahagytak egy brit géppisztolyt, hogy ne a norvég ellenálláson verjék le a németek a balhét.

Epilógus
Az üzem nem szenvedett túlságosan súlyos kárt, de a nehézvízkészlet megsemmisült és több hónapra leállt minden gyártás. Hogy pontot tegyen a történet végére a britek három negyed évvel később nappali bombatámadást hajtottak végre az üzem ellen, de korlátozott sikert értek el. Arra viszont jó volt, hogy a németeket rávegyék, hogy elszállítsák innen a nehézvizet. Az itt maradt szabotőrök egyike ez kiszimatolta. Lepaktált a komp egyik legénységi tagjával, beosont a komp aljába és egy időzített bombát helyezett el ott. A robbanásban számos norvég civil is életét vesztette, de végleg megpecsételte a német atomprogram sorsát.

Köszönöm, fiúk.

Források: (wiki+)

• http://artaamita.blogspot.hu/2012/10/norwegian-geriljaheavy-water-action-at.html
• http://www.telegraph.co.uk/news/obituaries/9681540/Birger-Stromsheim.html
• http://www.dailymail.co.uk/news/article-2245979/Hero-Telemark-dies-aged-101-WWII-carried-raid-Hydroelectric-plant-thwart-Hitlers-nuclear-ambitions.html