Gyöngyösi Márton parlamenti felszólalására reakcióként létrejött egy összefogás, ami lényegében egy neonácik elleni tüntetésben manifesztálódott. Ennek a gyűlésnek a központi eleme az az állítás, miszerint a népirtások mindig listázással kezdődnek. Ebben az írásban ezt az állítást vitatom és egy alternatív magyarázattal szolgálnék, aminek a lényege, hogy a népirtások magja az erőszak elutasításának nem univerzális volta, azaz bizonyos embercsoportok elleni erőszak elkövetése bocsánatos bűn. Mivel nem vagyok sem történész, sem szociológus, ezért elképzelhető, hogy teljesen rosszul látom a történetet. Ami miatt viszont ezt leírom, az a következő: mi van, ha nekem van igazam? Ugyanis azt látom, hogy az a csúszós lejtő, amin a jelenlegi közélet elindult, szélsőséges esetben akár polgárháborúhoz vagy népirtáshoz is vezethet, ennek oka pedig az, hogy az erőszak-ellenesség kezdi elveszíteni univerzalitását. 

A négy állomás

A népirtásig/polgárháborúig vezető út egy csúszós lejtő, ami azért veszélyes, mert nem igazán tudja az ember belőni azt a pontot, ahol eldurvultak a dolgok. Mindenesetre négy tartományt relatíve jól el lehet különíteni:

- Kollektivizálás: Ebben a fázisban kialakul a társadalomnak egy még szűk rétege, amely csoportot - bár lehet, hogy szinte minden egyéb tekintetben különböznek egymástól - az jellemzi, hogy problémáik okát egy másik
csoportban lelik. Természetesen az esetek túlnyomó részében itt konkrét egyénekről van szó, viszont nem érzik azt, hogy a problémáikat a szokásos módon meg lehet oldani, így alternatívákat keresnek. Az egyik ilyen,
hogy bajaik forrása ellen igenis megengedett az erőszak. Mivel az emberi természet olyan, hogy - néhány speciális esetet kivéve - irtózik az erőszaktól, ezért valahogy ennek a csoportnak a tagjait dehumanizálni kell. 
A kollektivizálás egy igen kézenfekvő dolog, hiszen az ember más területen is szeret általánosítani, és ezzel egy nagy terhet vesz le az illető válláról, ugyanis míg Kovács Béla elleni erőszakra kevesen képesek, más lesz a történet, ha ő zsidó, náci, kulák, keresztény, kommunista stb., ugyanis akkor már egy kollektíva reprezentánsa ellen követsz el erőszakot. Magyarországon a jobboldalon a zsidók és cigányok, a baloldalon meg a fasiszták és a nagytőke lettek a minden bajért felelős mumusok.

- Erőszak relativizálása: Először persze vagy nagyon kevesen, vagy egyáltalán senki sem követ el erőszakot ezen csoportok ellen, viszont a kollektivizálás megteszi hatását. Sok esetben ez tudat alatt működik, így az
ember észre sem veszi, hogy relativizál, az erőszakos cselekedetek megítélését attól teszi függővé, hogy az elkövető(k) illetve az áldozat(ok) tagja(i) az általa konstruált ellenséges csoportnak vagy nem. A leggyakoribb
visszatérő elem elem a provokációra/provokátorokra történő hivatkozás (nálunk főleg a jobboldal szereti ezt használni), illetve az elkövető szerencsétlen helyzetének bemutatása (főleg a baloldalon divatos). Ráadásul ez nem a fizikai erőszaknál kezdődik, a zsarolás, fenyegetés stb. megítélése is ebben a koordináta-rendszerben történik. 

- Relativizálás hivatali szinten: Az, hogy kikből áll egy ellenségként definiált csoport, igen sok tényezőtől függ, valószínűleg a legjelentősebbek ezek közül gazdaságiak. Mindenesetre ha az alapvető probléma - ami ezt az
ellenségképet kialakította - nem szűnik meg, akkor a társadalom egyre nagyobb hányada kezdi úgy gondolni, hogy az ezen emberek ellen elkövetett erőszak bocsánatos. Erre rezonál a politika is, megjelennek azok a hangok - akár már meglévő pártokon belül, akár új párt létrejöttével -, amik ezt a kollektív ellenségképet beépítik a retorikájukba. Egy idő után ennek az lesz az eredménye, hogy az előítéletekkel kapcsolatos törvényekre, javaslatokra megnő a kereslet. Lényegében mind a listázás, mind a listázás elleni fellépés is ilyen, de konkrét törvénybe már szerepelnek az önkényuralmi jelképek, az egyenruhás bűnözés, valamint a holokauszt tagadás. (Ebből következően szerintem tévhit, ami szerint az elnyomó rendszerekben egy erőszakos kisebbség elnyomja az ártatlan többséget. Mind a náciknál a zsidók esetén, mind a kommunistáknál a kulákok esetén a társadalom igen széles rétege támogatta pl. a vagyonelkobzásokat).

- Nyílt erőszak: Természetesen az eredeti problémát ezek nem oldják meg, így egy idő múlva a törvényi keretek közé kerül a nyílt erőszak alkalmazása. Ez különösen akkor nem okoz akkora problémát a társadalomban, ha a mumusként kikiáltott csoport tagjai erőszakos vagy különösen kegyetlen bűntetteket követtek el - a történelemben ilyen eset pl. a tiszaeszlári vérvád, vagy a Rákosi-rendszer népirtása a fasizmusra hivatkozva.

Utólag szinte mindenki ezt a lépést tekinti a fő problémák, holott ez nem választható el az úttól, amin ideértünk. A baj ugyanis az, hogy ezen a ponton már nem lehet szétválasztani az egyén és a kollektíva felelősségét, az ellenséges csoport bármely tagjának negatív megnyilvánulása automatikusan kiterjesztődik a csoport minden egyes tagjára, ennek a hozzáállásnak a kialakulása meg egy hosszú folyamat eredménye.

Népirtás vagy polgárháború?

A fenti események a legtöbbször nem egy szálon mennek végig, adott időben több társadalmi csoport is lehet egy másik mumusa. Elnyomó rendszer akkor alakul ki, ha az egyik csoport több erőforrást tud maga mellé csoportosítani (akár gazdaságilag, akár embermennyiség terén), míg a polgárháborús állapot kialakulásához elsősorban két, közel egyforma erősségű csoport kell (lásd Írország esetét). Megjósolni, hogy egy adott helyzetben melyik alakul ki, szinte lehetetlen, ugyanis az, hogy mitől lesz egy adott csoport ellenséges, rengeteg tényezőn múlik (történelmi, gazdasági, kulturális), amik nagy része szubjektív. 

Következmény

Látható, hogy a nyílt erőszakhoz vezető út egy csúszós lejtő, amin azért nehéz megállni, mert minden egyes időpontban rengeteg szubjektív tényező hatására alakul ki a következő időpont állapota. Az alap pedig nem a listázás, így ezért értelmetlen mind az izraeli kettős állampolgárok összeírása, mind az erre adott válasz, hanem hogy egyforma elbírálás alá kerül az - akár jogilag, akár erkölcsileg -, aki erőszakot alkalmaz. Mindig minden országban vannak emberek, akik szerint ez a relativizálás szükségszerű, viszont nagyon könnyen azon az úton találhatjuk magunkat, ahol ez már a többség véleménye lesz. Nem tudom, hogy jelenleg Magyarországon pontosan hányan relativizálnak ez ügyben (mindenesetre szomorú, amikor emberek elleni erőszakos blogbejegyzés esetén a kommentek közül szerintem elég sok mentegetőzésbe/magyarázkodásba kezd), mindenesetre ez a szám nem fog csökkenni, ha a politikában a hisztéria lesz az úr. És itt nem csak a politikus a hunyó, felelős a közírótól kezdve az értelmiségen át a hétköznapi emberig mindenki, aki ebben a relativizálásban részt vesz.