Beszélgetések során rendszeresen visszaköszön, hogy az emberek számára mennyire idegen a piaci gondolkodás. Erről ejtenék most pár keresetlen szót.
Illusztrációként a ráérő embereknek ajánlom ezt a jelenetet.
Egy beszélgetés során a partner azzal érvelt, hogy a vállalat a költségeihez képest magas árat kér.
De miért baj is ez?
A közgazdaság története során sokan, sokféleképp próbálták megmagyarázni az árak keletkezésének okát. Az elméletek hosszú ideig abból a feltételezésből indultak ki, hogy az ár a termék saját tulajdonsága. Egy termékhez egy konkrét ár tartozik. Már csak azt kellene tudni, hogy az miért annyi, amennyi. Ennek egyik nevezetes problémája még valamikor a XVI. század környékén született: a víz-gyémánt paradoxon. Mi az oka annak, hogy a víz olcsó, miközben nélkülözhetetlen, míg a gyémánt drága, holott igazából azontúl, hogy csillog semmire se jó. Erre a problémára a XIX. század első felében a legtöbb gondolkodó a megoldást az előállítás költségeinél látta. (A hozzászólásokból látszik, hogy ez manapság is így van valami formában.)
Ezek közül kiemelkedett az az elmélet, ami konkrétan a termék árát a belefektetett munka árától tette függővé. Ezt az elméletet fejlesztette "tökélyre" Marx is, aki ebből a profit gondolatának elutasítását is levezette.
Mi volt a probléma az elmélettel?
Azt Marx is elismerte, hogy rövid távon a termék ára ettől eltérhet. Hosszabb távon azonban ehhez közeledne, ha az a gaz tőkés nem venné fel a profitot (ami különben is a melósnak jár igazából). Hanem ott volt a paradoxon: A víz előállítási költsége a sivatagban is alacsonyabb, mint a gyémánté. Mégis a víz ára tartósan magasabb, mint a gyémánté. Az emberek boldogan megválnak gyémántjaikból cserébe némi vízért a sivatagban, de nálunk nem. Mi a nyavalya változott meg, ha a gyémánt ugyanolyan és a víz is, mint máshol?
Sőt, egyes kultúrák számára a gyémánt értéktelen, holott ők se tudják kevesebb munkával előállítani. Ott nem lehet eladni a gyémántot túl sokért, még annyiért se mint a vizet. Miért?
Ha ennyire átlátszóan nem passzol össze a gondolat a megfigyeléssel, akkor hogy lehetett a munka-érték elmélet mégis ennyire sikeres?
Egyrészt, ugyebár könnyen sikeres az a mém, ami azt mondja, amit az ember hallani akar. Mindenki könnyen magáévá teszi azt a gondolatot, hogy neki több is járna tulajdonképpen (, ha nem zsákmányolnák ki).
Másrészről, a legtöbb esetben akár úgy is tűnhet, hogy igaz. Amit könnyű előállítani, abból könnyű sokat előállítani, ezért az árat könnyű lenyomni. Amit nehéz előállítani, abból biztos, hogy nem lesz sok a piacon, sőt annak az ára viszont biztosan nem megy az előállítási költség alá, különben abbahagyják a termelését. Ezért a legtöbb esetben a korreláció fennáll a termék előállítási ára és piaci ára között, de az elmélet még így is sántít.
Nézzünk meg egy kicsit abszurd, de mégis releváns példát.
Amikor te megrendelsz egy lépcsőt és azt látod, hogy a kőműves hátraköti az egyik kezét, akkor elgondolkozol-e azon, hogy többet fizess ennek a jóembernek a többletszenvedésért? Nem. Miért nem? Mert egy lépcsőt rendeltél és nem verejtéket.
Érdekel-e engem az, hogy ő mennyit tanult, azért, hogy egy kézzel is tudjon építkezni? Nem igazán.
Érdekel-e engem az, hogy ő mennyiért veszi a nyersanyagot hozzá, ha az ugyanolyan? Nem igazán.
Érdekel-e engem az, hogy ő egy hetet dolgozik-e rajta, vagy két nap alatt megcsinálja-e? Érdekes módon még pont azért fizetnék többet, hogy gyorsan csinálja meg, tehát kevesebb munkaórát tegyen bele. A kevesebb munka többet ér? Itt valami gyanús.
Érdekel-e engem az, hogy az a lépcső mennyit ér? Érdekelne, de nem tudom megmondani. Nekem fontos az a lépcső, mert nem valami nyerő létrán felmenni a hálószobába, de a szomszédom egy büdös vasat nem adna érte. Ha két ember számára ennyire különbözik az értéke, akkor a lépcső ára aligha valami objektív valóság.
Akkor mi érdekel? Az, hogy más kőműves mennyiért vállalja el. Pontosan ez az az összeg, amennyit hajlandó vagyok fizetni érte.
Ha épp nincs szabad kőműves, akkor hajlandó vagyok többet is fizetni érte, ha sürgős a meló. Ha nem, akkor nem. Az ár függ az preferenciámtól, hoppá!
Ezek szerint a lépcső árát nem befolyásolja az, hogy a kőműves mennyit fárad vele, csak az, hogy más kőműves mennyiért készítene egy pont ugyanilyet, ugyanilyen határidővel stb.
És ezen a ponton jön be a képbe az, hogy akkor miért nincs is értelme kizsákmányolásról beszélni. Azért, mert nincs értelme arról beszélni, hogy mennyit is ér a munka. Ezek szerint a munkának az értéke nem a munka saját tulajdonsága, hanem a piaci áré.
Ebből viszont az következik, hogy ha ugyanazt a munkát hatékonyabban végzem, mint mások, akkor ugyanazt a terméket tudom előállítani olcsóbban. A marxi elmélet szerint ekkor le kellene vinnem az árat (,amit a stratégiám olyan, akkor meg is teszek), vagy zsebre tennem a profitot (,de az csúnya dolog Marx szerint), vagy kifizetnem a munkásnak. Ha kifizetem (,mert olyan jó fej tőkés vagyok), akkor lehet, hogy pont a kevesebb munkáért fizetek többet, ami paradoxon a marxi axiómarendszerben, számunkra viszont elvezet egy igen fontos dologhoz. A hatékony munkáért többet fizetettem. Nem a többért, hanem a hatékonyabbért.
Ennek nagyon durva következményei vannak a világra nézve. A kínai farmer nem azért keres annyival kevesebbet, mint mondjuk egy német, mert a kizsákmányolják, hanem mert egyrészt a helyi kereslet olyan, amilyen. Másrészről nem annyira hatékony, mint egy német farmer. Míg az egyikük ökrökkel szánt és a föld vagy jól terem, vagy nem, a másikuk egy modern traktorral teszi ugyanezt növényvédő és tápszerekkel. Ugyanannyi ember hússzor (hasamra ütöttem) akkora területet művel és százszor annyi terményt takarít be. Ezáltal lényegesen magasabb profitot termel és ezáltal ő maga is erősebb helyi keresletet jelent, mint kínai kollégája. Az erősebb kereslet pedig tovább növeli az ő profitját.