A napokban szóba került és az LMP tüntetésfelhívás is aktuálissá tette az egyenlő munkáért egyenlő bér elvárás kérdését. Egyenlő munkáért egyenlő bért szeretnének, de vajon tudják-e, hogy mit is kívánnak valójában?
Az LMP hiányolja az alkotmányból az egyenlő munkáért, egyenlő bért elvét. Én viszont azt mondom, hogy ez öngól lenne.
Egyrészről a dolog alulról nézve jogosnak tűnik, mert az emberek ösztönösen igazságtalannak érzik, ha ugyanazért a munkáért kevesebb pénzt kapnak, mint mások. Persze, az is igaz, ha történetesen többet kapnak, akkor ez az "igazságérzet" valahogy elpárolog.
Másrészről a világot nem csak alulról lehet nézni. Sőt, nem csak onnan kell nézni.
A munkaadó szemszögéből nézve, ha mindenki ugyanannyit kap ugyanabban a munkakörben, akkor neki nincs eszköze az eltérő minőséget jutalmazni/büntetni. Ezáltal nincs eszköze motiválni a dolgozót a minőség emelésére.
De magának a munkavállalók mindegyikének se jót ez. Ugyanis, nekem, mint cégtulajdonosnak jogom van rendelkezni a vagyonom felett. Ha én úgy döntök, hogy az én cégemnél márpedig nő/cigány/ufonauta stb. nem dolgozik, akkor az elvileg a magánügyem. Elvégre a saját pénzemről van szó.
Meg lehet nekem tiltani, de akkor az én jogomat csorbítja a vagyonom felett és kapunk egy nagyon nehezen betartatható szabályt. Nagyon nehéz és költséges perekre ad lehetőséget, annak a bizonyítása, hogy ki miért nem alkalmaztam.
Nagyvállalatnál persze egyszerű, mert ott nem tudok személyesen dönteni a jelöltekről, tehát utasításba kell adnom. Arra meg máris van tanú, pláne, ha a cég policyben is megjelenik, de még így sem árt egy szakasz ügyvéd hozzá.
Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy ez miért árt a megvédendő embereknek. Azért, mert ha az állam nem szabályozza a béreket, akkor a nők/cigányoknak/ufonautáknak van egy hatékony eszközük, hogy motiváljanak az alkalmazásukra: kevesebbet kérnek.
Ha ők tudják olcsóbban adni a munkaerejüket 1, mint mások, akkor nekem (,mint vásárlónak) el kell gondolkodnom, hogy megér-e nekem havi x ezer forintot az előítéletem fenntartása. Ha ugyanis érvényesítem, akkor ennyivel többet kell fizetnem a munkaerőért. Választhatok, vagy fizetem a drágább munkaerőt és akkor a nekem tetsző ember van ott, vagy elviselem, hogy egy nő/cigány/ufonauta dolgozik ott és spórolok rajta.
Azzal viszont, hogy nekem ugyanannyit kell fizetnem neki, ingyen érvényesíthetem az előítéletem. Nincs anyagi motivációm arra, hogy megkülönböztetettet alkalmazzak, hisz ugyanannyiért kapok embert a preferált csoportomból is.
Mivel gyakorlatban kikényszeríteni nem lehet 2, ezért az egyenlő munkáért egyenlő bér elve pont a megvédendő csoport munkavállalási esélyeit csökkenti.
A mellékelt videón (1978) Milton Friedman nagyjából ugyanezt mondja el:
Ha egy kormányzati intézkedés azoknak árt, akiket védeni szeretne, akkor az egy rossz intézkedés.
Szerény javaslatom, hogy amikor nagy célokat tűzünk ki magunk elé, akkor azok várható következményeit mérlegeljük és ne a szándékait. Hiába tűzök ki valami nagyon nemes célt, és adok neki olyan nevet, amit mindenki helyesnek tart, ha a végeredmény pont azok számára rosszabb, akikért harcolok. A kormányzati intézkedések esetében felejtsük el a hétköznapi ész számára oly kedves szándéketikát és makacsul ragaszkodjunk inkább a következményetikához.
- Mert minden ellenkező híresztelés ellenére a munkaerő piaci termék. A munkabér nem jár, hanem az eladásért kapott összeg.
- Lehet vele kísérletezni, de a diszkriminációs perek tényleg elég reménytelenek és abban nem sok köszönet lesz, ha valakit akaratom ellenére kell foglalkoztatnom.
