Láthatóan többen pozitív fordulatot vélnek felfedezni a japán földrengésben, de még a tavalyi árvízben is. Ezek gazdaság élénkítő hatását.
Ezzel a furcsa helyzettel már XIX. században is foglalkoztak.
Frédéric Bastiat, XIX. századi liberális gondolkodó és közgazdász elmélkedett azon, hogy ha egy gyerek betöri a bolt ablakát, akkor azzal munkát ad az üvegesnek.
Ha az üvegesnek van munkája, akkor tud cipőt venni. Ez munkát ad a cipésznek, akinek lesz pénze, amit elkölthet és ezzel munkát ad a péknek. Mindenki jól jár.
A következtetés teljesen adja magát: a gyerek jót tett az üveg betörésével. Csakhogy ez így nem lehet teljes. Ebből az következne, hogy törjünk be minden ablakot és akkor még jobb lesz mindenkinek. Csakhogy azt is érezzük, hogy az üvegek betörése nem igazán számít értékteremtő tevékenységnek. Itt valami ellentmondás van. Különösen látszik, ha azt tételezzük fel, hogy az üveges fizetett a gyereknek, hogy törje be az ablakot. Ekkor már senki sem tekint rá jótéteményként, hanem mindenki számára látszik, hogy bűncselekményről van szó. Egy önző tevékenységről, ami megkárosította a boltost.
Mivel ez egy ellentmondás, valahol kellett lennie valami trükknek. Ha csak azt nézzük, hogy az üvegesnek lett munkája, akkor minden pozitív. Ha azt is nézzük, hogy a boltos kénytelen volt egy új üveget venni, holott vehetett volna mást is, akkor látszik, hogy a boltos szegényebb lett. Ez maga a trükk. A költségek egy része rejtett költség. Az érvelés szándékosan, vagy gondatlanságból elrejti a pénzmozgás egyik ágát.
Bastiat megtalálta ezt a logikai hibát az érvelésben, ennek ellenére még ma is gyakran találkozhatunk vele. Egyes elemzők a japán erőművek elpusztulásában lehetőséget látnak a japán recesszió leküzdésére. Úgy gondolják, hogy ez az építőipar és más ipari tevékenységek számára maga a megváltás. Ezzel szemben a jelenlegi tapasztalat, hogy ez a katasztrófa az ipar akadozásához vezetett, bár ennek a történetnek nincs vége, az eredményt meg lehet tippelni. Recesszió és eladósodás.
Ennél azonban gyakrabban hangzik el az állami kiadások fokozására szolgáló érvként is. Mondván, hogy az állam által kiadott pénzt az emberek majd elköltik és ezzel munkahelyeket teremtenek. Ez leggyakrabban közmunkát jelent, de van, amikor katonai kiadásokat propagálnak. Gyakorta szokták mutogatni a náci Németországot, mint sikertörténetet, ahol az agresszív háborús készülődés valóban együtt járt a gazdaság növekedésével, illetve a világháborúra készülő Egyesült Államokat. Afelett nagyvonalúan át szoktak siklani, hogy mind az Egyesült Államok, mind a náci Németország durván eladósodott közben. Ez az adósság tulajdonképpen a betört ablak ára.
Elismerve ezen programok esetleges pozitív externáliáit (pl. megnyert háború) fontos látni, hogy önmagukban nem vezetnek tartós növekedéshez. Pontosan azért, mert az államnak valahonnan pénzt kell szereznie rá. Ha a saját gazdaságából veszi hozzá a pénzt az olyan, mint amikor Münchausen báró a saját hajánál fogva próbálja kihúzni magát a mocsárból, vagy saját magadnak akarsz vért adni. Csak átcsoportosítasz, de nem okozol növekedést. Ehhez külső forrás kell, pl. hitel, viszont amikor hitelből teszi, akkor pedig a jövőbeli növekedéstől veszi el a forrásokat. Erre azt szokták felelni a die-hard keynesiánusok, hogy az elért növekedés nagyobb, mint az eladósodás. Ezt azonban idáig még sehol nem sikerült egyértelműen igazolni, sajnos cáfolni sem, ezért a mai napig hitvita tárgya.
Máskor megmondják, hogy honnan veszik: nyomtatják. Nem egyszer botlottam abba, hogy valaki bankóprés segítségével kívánt gazdasági növekedést elérni. Ezek az emberek általában azt szokták elfelejteni, hogy mi is valójában az infláció? Adó, vagy ahogy Keynes mondta: "Az infláció folytatásával, a kormányok titokban és észrevétlenül kobozhatják el a polgáraik vagyonának egy részét.". Más megfogalmazásban az infláció ugyanúgy a gazdaságból vonja ki a pénzt, tehát csak odébb húzza a döglött lovat.
Persze, mindezen elképzelések nem korlátozódnak az állami szerepvállalásra. Olyat is hallottam már, hogy a több gyerek születésétől várták a gazdasági növekedést, mert az emberek többet költenek majd pelenkára. Azon munkások pedig valami másra. A tapasztalat valamiért mégsem az, hogy Afrika, vagy a cigányság lenne a húzóágazat. Miért? Mert a család elkölthető pénzmennyisége nem változik meg attól, hogy többet kell költenie pelenkára. Akkor annyival kevesebbet költ másra.
Alapvetően mindez pofonegyszerű és logikus, de valamiért mégis újra és újra ugyanazok a viták zajlanak le. Ennek fő oka, hogy ezen kiadások egy része tényleg hasznos, csak éppen nagyon nehéz megmérni, hogy mekkora része, illetve a gazdaság komplex természetéből adódóan nehéz eldönteni, hogy tényleg minden tényezőt figyelembe vettünk-e, valamint jó áraztuk-e be őket.
Hogy mi ebből a tanulság? Talán az, hogy mindig legyünk óvatosak, amikor olyanokat mondunk, hogy "és mindenki jól jár".
