Mostanság meglepően sok olyan gondolatot olvasok, amiket a XIX. század óta már nem nagyon alkalmaznak. Attól tartok, hogy ideje kicsit frissíteni a kormány, illetve mezőgazdasági ötletadóik gazdasági elképzeléseit.

Protekció

Ebben az országban kellemetlenül sokat kell beszélni a versenyről és a komparatív előnyök fontosságáról. Valami okból kifolyólag a mai napig sokan hiszik, hogy ez valamiféle neoliberális ármány. Pedig a gazdasági siker egyik kulcsa.
Nem is olyan rég a kormány létrehozott egy kis kartellt, amivel állítólag a dinnyetermesztőket kívánta megvédeni. Mivel az ár magasabb lett, mint a piaci ár, ezért a dinnyetermesztők valóban jobban jártak és erre a kormány nagyon büszke.
Ez a része jól is hangzik, de csak azért, mert az igazság egyik része csupán.
A másik része viszont, hogy a túloldalt vannak fogyasztók, akik így drágábban tudtak vásárolni, tehát meg lettek károsítva. Sőt, mivel ezt a pénzt el tudták volna költeni másra is, ezért indirekt módon más eladók is meg lettek. Azaz pénz csoportosított át egy csoporthoz más csoportok rovására. Általában ezért tilos a kartell, de mivel itt az állam csinálta és fogyasztónként a kár mindössze pár száz forint, ezért az ügy viszonylag kis hullámokat vert fel. Ugyanakkor
meglehetősen veszélyes és káros precedens lehet.

Sajnos, sem a kormány, sem az emberek jelentős része nem igazán érti a verseny hasznosságát. Ha úgy látványosan hiányzik egy területről a verseny, akkor hiányolják, de a valahol megvan, akkor többnyire elégedetlenek vele.
Ennek fő oka, hogy többnyire nem azok a legversenyképesebbek, akiket látni szeretnénk. Erre igen kézenfekvő megoldás a verseny korlátozása. Abba viszont igen kevesen gondolnak bele, hogy ezzel nem biztos, hogy jobban járnak.
Itt van például a málna kérdése. Szerbiának sokkal jobb klimatikus adottságai vannak a málnatermesztéshez, ezért a magyar málnatermesztők komoly versenyhátrányba kerültek mióta vámmentesen hozható be a szerb málna. Ha most védővámot lehetne bevezetni a málnára, az a magyar málnatermesztőknek valóban jót tenne, de nem oldja meg a valódi problémát: azt, hogy a magyar klíma nem igazán jó málnatermesztésre. Ezért aztán a fogyasztó kénytelen megfizetni a rossz hatékonyságú termesztés magasabb árát. Azaz jó a málnatermesztőnek, de rossz a fogyasztónak és annak, aki el akar adni valami mást a fogyasztónak.
Ennél még szemléletesebb, ha a védeni kívánt termék más termékek alapanyagaként szolgál. Így például most sok magyar sertéstenyésztő ukrán kukoricát ad a disznónak, mert sokkal olcsóbb, mint a magyar. Ez nem öröm, de ha a magyart adná, akkor vagy az ő haszna csökkenne (, ha lenne egyáltalán), vagy a sertéshús árát kellene emelni. Jól látszik, hogy egyik eset se jó, de protekció nélkül a kukorica termesztőnek rossz, protekcióval valaki másnak. Így vagy úgy, de a protekció nem oldotta meg a magyar kukorica versenyképtelenségi problémáját, maximum csak odébb helyezte. Attól kezdve a sertéshús lesz a versenyképtelen.

Akkor miért népszerű gondolat a protekció?- kérdezhetné az olvasó. Erre a válaszom az, hogy ez a könnyebben járható út. Természetesen lehetne pl. pályázatokat kiírni a kukoricatermesztés korszerűsítésére, de ez hosszabb távon oldja csak meg a problémát és sokkal többe is kerül. Egy vámintézkedés viszonylag olcsó dolog, sőt bevételt is jelent az államnak, ezért a politikus is szereti. Igaz, hogy csak elrejti a problémát, de igen jól kommunikálható intézkedés. A határozott cselekvés látszatát kelti és nagyon hazafiasnak eladható. Ráadásul még nagyon eredményesnek is tűnik, hiszen a protekció előnyös hatásai koncentráltan jelentkeznek a veszélyeztetett szektorban. A káros hatásai pedig szétterülnek a gazdaság egészére ezért az kevéssé feltűnő.

A dolog további szépséghibája, hogy nem csak fogyasztást von el más szektoroktól, de sajnos, a megvédett szektort sem ösztönzi fejlődésre. Gyakran mondják, hogy a szabad kereskedelem csak a fejletteknek jó. Hogy csak addig kell megvédeni, amíg megerősödik. Sajnos, ezzel az a probléma, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. A vállalat ugyanis racionális. Nem költ többet fejlesztésre, mint amennyit feltétlen szükséges. Ha nem fenyegeti a piacvesztés réme, akkor lepihen. Ami azzal jár együtt, hogy szüksége is lesz a protekcióra, hisz a versenyképessége nem fejlődik, szemben a nem védett vetélytársaival. Ez a jelenséget első kézből meg is tapasztalhattuk, mert a szocializmus egyúttal komoly piacvédelmet is jelentett.

Mindenképpen érdemes azt is megemlíteni, hogy ha már versenyezni jó és kell, akkor az nem feltétlenül szükséges az árban tenni. A vevő, amikor két terméket hasonlít össze nem csak az árat nézi. Előny lehet például az is, hogy közel van (hiába olcsóbb a Tesco, csak az éjjel-nappaliig megyek, ha csak kiló kenyér kell), vagy hogy jobb a nyitva tartása (nem megyek oda szívesen, ahol előbb el kell jönnöm a munkahelyemről, hogy elérjem zárás előtt).  Vagy még kézenfekvőbb példa, hogy egyes termékek jobban ismertek (az jut előbb az eszedbe, illetve jobban bízol benne). De lehet versenyezni imidzsben is. Nehogy azt higgye bárki, hogy egy Bentley annyival különb, mint egy Skoda. Az imidzset kell megfizetni.
Az olyan tömegtermékeknél, mint a kukorica, persze nincs túl sok mozgástér. Ott jóformán csak a logisztikát lehet hozzáadni, mint értéket.

Hitel

Lázár János legutóbbi bejelentése szerint bankok és bankárok nem vásárolhatnak majd földet. Ez oly mértékben XIX. századi, hogy legszívesebben vitrinbe zárnám és mutogatnám.
Az egyik, hogy ki a bankár? A bankigazgató? A felügyelő bizottság tagja? Az ügyintéző? A tulajdonos?
Az első nyilvánvalóan. A második erősen határeset. A harmadik totálisan indokolhatatlan. A negyedik viszont egyenesen nevetséges. Volt idő, amikor a tőkés és munkás élesen szétvált, de ma már nincs ilyen. Sok bank nyílt részvénytársaságként működik. Ma már a faluvégi cigány is lehet banktulajdonos. Négyezer forintért vesz egy OTP részvényt és máris az. De, ha valaki rendelkezik magán- vagy önkéntes nyugdíjpénztári tagsággal, esetleg unit-linked életbiztosítással, akkor igen jó eséllyel ő is OTP tulajdonos. Ez így ma már nem megy.
A másik, hogy ha a bank nem vásárolhat, akkor ahhoz tudni kellene, hogy ki a bank. Régen nem ez volt gond, mert a bank egy monolit vállalat volt, de ma már nem azok. A bankok rendszerint több vállalatot is tartalmaznak. Van egy feje, az Akármi Nyrt. és több kisebb Zrt., amiknek a tulajdonosa az Akármi Nyrt.. Emiatt ma már gyakorlatilag kivitelezhetetlen, hogy egy vállalattípust ilyen egyszerűen diszkriminálni tudjál.
A harmadik, hogy Lázár felismerte, hogy a mezőgazdaságnak hitelre van szüksége. Erre Széchényi nem csak, hogy kicsit előbb jött rá, de tovább is jutott. Ő ugyanis azt is felismerte, hogy jelzálogfedezetre van szükség hozzá. Ha van olyan szándék, hogy a bank ne vásárolhasson földet, akkor vélelmezhető, hogy mindennemű birtoklási formából ki akarják zárni, tehát jelzálogjogot se tud rá bejegyezni. Így viszont nincs mire hitelt adnia.
Szerencsére kormányzati lámlengéink erre is tudják a megoldást. Saját agrárbankot hoznak létre, aki majd hitelezi. Na már most, ha a meglévő kereskedelmi bankok nem hitelezik, akkor azt jelenti, hogy nem éri meg hitelezni. Ha adófizetői pénzből létrehoznak valamit, ami olyan tevékenységet végez, ami nem nyereséges, akkor ez megint csak egy burkolt tőkeátcsoportosítás az adófizetőktől, a mezőgazdasági vállalkozókhoz. Persze, van egy olyan út is, hogy speciális környezetet hoz létre ennek a bank számára: bankadó mentesség, tranzakciós adómentesség, felmentés a jelzálogtilalom alól stb. Ekkor tud nyereséges lenni ott, ahol senki más nem. Ennek viszont az az ára, hogy kusza jogi környezetet eredményez, illetve egy kivételezett piaci entitást hoz létre.  Az ilyenekkel vigyázni kell, mert gyakori probléma velük, hogy melegágyai a korrupciónak és járadékvadászatnak, valamint gyakran különféle kormányzati "küldetések" végrehajtóivá válnak (így sikerült például összehozni az amerikai ingatlanbuborékot).

A lényeg, hogy ezeket a módszerek nem azért nem ajánljuk, mert mi mocskos neoliberális globaloböllérek vagyunk, hanem mert ezek a módszerek a múltban ki lettek próbálva és tudjuk, hogy hova vezetnek.

Teljesen mellékesen adok a kormánynak egy hasznos tippet is: van egy rahedli közmunkásunk, akiket többnyire értelmetlen feladatokkal kötünk le, hogy úgy nézzen ki, mintha lenne munkájuk. Mi lenne, ha készítenénk pár öntözőcsatornát, vízelvezetőt, töltést? Nem egyszerűbb és olcsóbb, mint minden évben sírni az aszály, az árvíz és a belvíz miatt?  (45 ezer km2 művelhető területünk van, ebből mindössze 2300 km öntözött.)