Olvasom a Versenyképességi Tanács javaslatait arról, hogy hogy lehetne Magyarországot versenyképessé tenni. Elég ijesztő, hogy ennyi embernek ennyire keveset sikerült megértenie Magyarország problémáiból.
De ez túl nagy téma, maradnék csak a bürokráciacsökkentésnél. Azt a kormány is felismerte, hogy a magyar versenyképesség egyik legnagyobb kerékkötője a bürokrácia. Hogy mi tartott ennyi ideig, azt ne feszegessük, hisz ez már 1968 óta beszédtéma és bármelyik reálgazdasági szereplő megmondta volna ingyen is, csak beszélni kellett volna velük. Spongyát rá, tehát el is döntötték, hogy csökkenteni kell, hurrá.
Tavaly év végén meg is hirdették a "mi a hülyeség?" nevű kezdeményezést. A lényeg az volt, hogy mindenki jelölhetett (volna) jogszabályokat, amik feleslegesek. Kósa szerint a 300 ezer jogszabályból 100 ezret nyugodtan el lehetne törölni.
Már ekkor csóváltam a fejem. Nem csak azért, mert eredendően szkeptikus vagyok, még csak nem is azért, mert aki emlékszik még az N. Nagy Bürokráciacsökkentő Nekibuzdulásra, az szkeptikus az N+1. Nagy Bürokráciacsökkentő Nekibuzdulás bejelentésekor, hanem mert maga a megközelítés is rossz.
Természetesen, vannak triviális válaszok, mint a trafikrendszer, rezsicsökkentés, vasárnapi zárva tartás. Vagy az is nyilvánvaló, hogy a világ nem süllyed anarchiába, ha az önkormányzat nem köti engedélyhez az ablakok cseréjét, nem tartja nyilván, hogy milyen fa áll a ház előtt, vagy épp, hogy mennyire átlátszó a kerítés. Ezek szép példák, de belőlük nem fog összejönni a vágyott 100 ezer szabálynyi csökkentés, hacsak nem valami nagyon kreatív metrika használatával.
De ez csak a felszín kapargatása. Az igazi problémás jogi dolgok nem kitüremkedések, amiket metszőollóval le lehet vágni, hanem tumorok mélyen beágyazva a jogrendszerbe.
A bürokráciát nem úgy kell elképzelni, hogy van N darab fontos szabály, meg van M felesleges, illetve X hivatalnok, akire szükség van és Y akire nincs. Aki így kezd neki, az azt fogja találni, hogy M=0 és Y=0.
A probléma analóg a kreacionisták egyik téveszméjével, a leegyszerűsíthetetlen komplexitással. Veszek egy meglévő konstrukciót, és kiveszek belőle egy alkatrészt, majd rácsodálkozom, hogy nélküle nem megy. Persze, ők a hülyeségben ennél tovább mennek, mert feltételezik, hogy ami most bonyolult és leegyszerűsíthetetlen, az mindig is bonyolult volt és nem pedig később bonyolódott el. De hagyjuk őket.
Egy hivatali munkafolyamat során a különböző hivatalnokok különböző munkafázist végeznek. Nem lehet közülük kihagyni egyet sem, mert megakad a feldolgozás. Bármennyire értelmetlennek tűnik a XXI. század elején az, hogy az egyik hivatalnoknak az a dolga, hogy floppy lemezre másolja az adatokat, és átviszi egy másikba(, ahol egy másik hivatalnok feltölti az ő rendszerükbe), ha kirúgjuk, akkor a túloldalt ott fognak állni az ügyintézők és várják az adatokat. Ahhoz, hogy ezt a munkakört meg lehessen szüntetni, ki kell szervezni a munkafolyamatból. Közvetlen összeköttetést kell létesíteni a két szervezet rendszerei között, különben egy lyuk marad a folyamatban.
Itt könnyű volt a dolog, mert nyilvánvaló volt, hogy hogy lehet egyszerűsíteni a folyamatot. A legtöbb helyzetben azonban a bürokrácia okai mélyebben vannak elásva. Ahhoz, hogy kigyomlálhasd, előtte fel kell tárni a hivatal munkafolyamatát. Léteznek erre kidolgozott, bejáratott módszerek (pl. a már-már ódivatú SSADM), amikkel áttekinthetővé lehet tenni, hogy ki mit csinál, milyen dokumentumok keletkeznek közben stb.
Ha elkészült a hivatal modellje, akkor a modellt lehet egyszerűsíteni, egyelőre szigorúan papíron. Ha ez kész van, akkor lehet megkezdeni a szervezeti változtatást. Ez utóbbi igen fájdalmas és nehézkes. Nem csak azért, mert embereket kell elbocsájtani, hanem mert rá kell venni az embereket, hogy mást tevékenységet végezzenek vagy csak máshogy, mint azt megszokták és az ilyesmi időnként ellenállást szül. Nem is beszélve a vezetőkről, akik úgy érzik, hogy az ő hatalmuk elleni támadás a beosztottaik számának csökkentése.
Ezen valamennyit lehet segíteni, ha a változtatást több kisebb lépésben végezzük el, de...
De az igazi probléma az, hogy az egyszerűsítés maximális mértékét korlátozza a feladat komplexitása.
Vegyünk egy egyszerű esetet: mennyi adminisztráció kell egy olyan adórendszerhez, hogy évente mindenki fizet 1 millió forintot? Csak annyi, hogy kik élnek az országban, és ki fizetett már.
Ha azt mondom, hogy évente mindenki 15%-t fizet, akkor ehhez hozzájön az is, hogy tudni kell, hogy ki mennyit keres. Ha hozzáadom azt, hogy a gyerekek után járjon adókedvezmény, akkor azt is nyilván kell tartani, hogy kinek van gyereke és kivel él a gyerek. Kapjon adójóváírást a nyugdíjcélú előtakarékosság után? Nyilvántartás kell arról, hogy ki mennyit fizetett be ilyen célra. Újabb dolog, amit nyilván kell tartani. Őstermelő? Stadiont támogat? Friss házas? Mind-mind újabb feladat egy hivatal számára. Sőt, ami még rosszabb keresztcsatolást hozol létre velük hivatalok között. Az adóhivatal nem fogja tudni elvégezni a munkáját, ha nem kér adatokat a népességnyilvántartótól, az anyakönyvi hivataltól stb.
A sok kivétel, sok feldolgozási lépést igényel és sok kommunikációt. Ezt a legoptimálisabb felépítéssel se lehet megúszni.
Persze, ezek egy részét tudod automatizálni, de azzal nem csökkentetted a bürokráciát, csak gépesítetted. A bürokráciát azzal tudod érdemben csökkenteni, ha a kivételek számát csökkented.
Lázár János már eljutott odáig, hogy felismerte, hogy a korábbi bürokráciacsökkentési kísérletek elbuktak, mert hiába rendelték el a létszámcsökkentést, a hivatalnokok átszivárogtak háttérintézményekbe ott folytatták. Odáig azonban már nem jutott el, hogy felismerje, hogy ez azért történt, mert a feladatok mennyiségét nem csökkentették. Hiába a létszámstop, meg bértömeg-gazdálkodás, ha sok munkát valakinek akkor is el kell végeznie.
És pontosan ugyanezen fog elbukni megint. Elég csak elolvasni a jövőre tervezett változásokat.
Kivétel kivétel hátán, azaz hivatali feladat hivatali feladat hátán, azaz hivatalnok hivatalnok hátán. Azaz a hivatal, köszöni szépen, nő tovább...