Nemrég a tolvajkergetők egyik megmozdulására többen is negatívan reagáltak (például itt) és úgy gondoltam megvizsgálom mind az esetet, mind a tolvajkergetőkkel kapcsolatos jelenséget szabad piaci szempontból. Mielőtt ezekbe belemennénk, beszéljünk általánosan arról, hogy a szabad verseny keretein belül értelmezhető-e a vagyon- és önvédelem, és ha igen, hogyan. Miután ez megtörtént megnézzük, hogy a konkrét esetet mégis hogyan kéne értékelni.

Az alapfelállás

Az általános elképzelés a következő: az emberek egy része hajlamos semmibe venni mások testi épségét és/vagy vagyonát, ezért kell egy szervezet, ami elfogja az elkövetőket, jobb esetben megelőzi a bűncselekményt. Ezt az állam biztosítja rendőrség, csendőrség stb. formájában, aminek működésének alapjait az államapparátus határozza meg a jogszabályalkotáson és a költségvetésen keresztül. Az állam ezeket biztosítja annak fejében, hogy az állampolgár biztosítja a költségeket (az adóján keresztül) és betartja az ezzel kapcsolatos szabályokat.

Mi a baj ezzel?

A fenti leírást nem sokan kérdőjelezik meg, pedig van ezzel nem egy probléma.

Elvi megközelítés - A NAP (Non-aggression principal) nem pacifizmus, ugyanis engedi az erőszak alkalmazását önvédelem esetén. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem veheti igénybe egy adott személy más segítségét, a lényeg az, hogy 1) aki igénybe veszi, annak tényleg legyen ilyen szándéka (nem "segítünk" azoknak, akik nem akarják), valamint 2) akiktől segítséget kérnek, azok önkéntesen vállalják azt (nem kényszeríthetünk másokat arra, hogy minket megvédjenek). Most ha ezt összevetjük a jelenlegi törvénykezéssel azt látjuk, hogy az emberek önvédelmi lehetőségeik igencsak korlátozva vannak. Nem csak abban, hogy a lehetséges eszközöket korlátozzák (fegyverviselés korlátozása, különböző veszélyes eszközök - pl. kések - hordozása), de azt is jogszabály rögzíti, hogy mi tekinthető arányos önvédelemnek, illetve hogy mi az önbíráskodás. És míg a törvényalkotó szándéka érthető - senki sem szeretni, hogy pl. egy bolti lopáson kapott gyereket csak úgy lelőjenek - az eredmény az, hogy ezek a jogszabályok többet ártanak mint használnak. Különösen a szegényebbek lehetőségei lesznek igen csak korlátozva, ugyanis nem csak az történik, hogy a relatíve olcsó eszközök (pl. pisztoly) használata is problémás (a gazdagabb ember megteheti, hogy minőségi kerítéseket húzzon fel, páncélszekrényt építtessen vagy biztonsági kamerákat szereltessen be), de nem szervezhet saját környezetében alternatívát (a gazdagabbak megtehetik, hogy biztonsági cégeket alkalmazzanak). Ez összefügg azzal, hogy a bűnüldözést az állam egy-két kivételtől eltekintve csak a hivatalos szerveken keresztül engedi szervezni, ami még azt a problémát is felveti, hogy mi van akkor, ha a rendőrség nem csinál semmit?

Gazdasági problémák - a "mennyit költsünk a rendőrségre?" kérdésre sokan válaszolnák, hogy "minél többet", pedig a válasz nem ennyire egyszerű.

Egyrészt a költségeknek van konkrét korlátja (befolyt adó), másrészt az elköltött pénz mennyisége nem áll arányban a teljesítménnyel (ez utóbbi alatt azt kell érteni, hogy csak egy bizonyos fokig növelhető mind a rendőr munkájának hatékonysága, mind az eszközeinek minősége, egy értékhatár után már apró teljesítménynövekedés is hatalmas költségekkel jár).

Ezzel kapcsolatos a rendőrség létszámának kérdése. Itt is jelentkezik az a tévhit, hogy a problémák egy része megoldható létszámemeléssel, ami azért nem igaz, mert egyrészt nem mindenki alkalmas rendőrnek (minél több ilyen ember lesz rendőr, annál kevésbé hatékony a szervezet működése), másrészt a több rendőr azt jelenti, hogy a gazdaság többi területén annyival kevesebben dolgoznak.

Jogszabályok - a témával foglalkozókban közös, hogy azt feltételezik, hogy létezik egy olyan szabályrendszer, amit ha egységesen alkalmazunk mindenhol, akkor a rendőrség működése hatékony lesz. Ez a hozzáállás figyelmen kívül hagy számos tényezőt. Az egyik, hogy bűnöző és bűnöző között jelentős különbségek vannak. Másképp kell kezelni az egyszerű bolti tolvajt, a sorozatgyilkost, a kocsmai verekedőt stb. Ha a rendőrség ezt nem veszi figyelembe, akkor vagy az történik, hogy a rendőrség túl agresszív lesz, vagy még a súlyos bűnelkövetők is könnyen megússzák. Ha viszont figyelembe veszi ezt, akkor a szervezet működése hihetetlenül bürokratikus lesz és alapvető funkcióit is nehezen látja el.

Az előző gondolatmenet ismerős lehet azoknak, akik ismerik Mises kalkulációs problémáját, illetve az azzal kapcsolatos érveléseket, ugyanis itt pontosan ugyanaz a helyzet: központilag nem lehet meghatározni a rendőrség szerkezetét, ugyanis rájuk is érvényesek a gazdaság törvényszerűségei. Minél inkább centralizálunk, annál kevésbé képes a rendőrség ellátni a feladatát függetlenül attól, hogy mik a jogalkotók és jogalkalmazók szándékai.

A megoldás erre ugyanaz, mint az összes hasonló esetben: decentralizálás, kevesebb állam és szabad piac.

Az ellenérzések okai

Ez az a témakör, ahol még a libertáriusok között sincs teljes egyetértés, ami után nem meglepő, hogy az emberek jelentős része idegenkedik attól, hogy ezt a területet piaci folyamatok szabályozzák. Mielőtt megnéznénk a konkrét ellenérzéseket nézzük meg, hogy mik azok az okok, ami miatt az ember a központi hatalomtól várja a közbiztonság megoldását.

"Anti-market bias" - Általában elmondható, hogy az emberek jelentős része szkeptikus azokon a helyeken a piaci mechanizmusok sikerességével kapcsolatban, ahol addig csak állami megoldást tapasztalt. Ahol pl. jegyrendszer van az ételosztás területén, ott sokan nem tudják elképzelni, hogy hogyan oldódik meg az éhezés problémája, ha ez kikerül az állam hatásköréből. Ahol a közlekedésben jelentős szerepet játszik az állami tömegközlekedés, ott nehezen képzelik el, hogy ez működhet privát alapon. És mivel szinte mindenhol az rendvédelem erősen állami kézben van természetesnek veszi, hogy a piac ezt a problémát nem tudja kezelni. Ezt nevezi Bryan Caplan "anti-market bias"-nak. Azzal önmagában nincs probléma, ha az ember kritikus adott megoldási módszerekkel szemben. Bajok ott lesznek, ha ezeket a különböző esetekben különböző súllyal ítéljük meg, így lényegében érvelés helyett önigazolást követünk el.

A közbiztonság esetén úgy néz ki, hogy ha pl. a rendőr túllépi a hatáskörét, akkor ez egy "probléma, de nem a rendszer része", míg ha valaki a saját tulajdonát védve alkalmaz esetleg jelentősebb erőszakot, akkor mindenki börtönért kiált. Nem lehet úgy normálisan tárgyalni egy ilyen témakört, ha egy adott esetben az állami megoldás nem jó, akkor az csak egy apróság, míg a privát esetben ez maga a horror és ezért teljesen el kell utasítani.

Önvédelem korlátozása - Az ember szeret magáról és embertársairól úgy gondolkodni, hogy kulturált lények, akiknek többsége felülemelkedett olyan dolgokon, mint pl. az erőszak. Míg ez nagyon nemes és szép gondolat, nem veszi figyelembe azt, hogy sok esetben ez lehetetlen. A hatóság az a koncepció, ami ezt az ellentmondást kezelni kívánja: legyen egy olyan szervezet, ami ezt a problémát megoldja, nekem meg ne kelljen ezzel foglalkoznom. Természetesen ez csak struccpolitika, hiszen ha az egyén nem ad jelzéseket a hatóság felé, vagy teljesen irracionális elvárásai vannak (pl. kevesebb pénzből jobb minőség), akkor ez nemhogy nem fog működni, hanem többet árt: egyrészt a hatóság nem tudja a munkáját hatékonyan végezni, viszont ezzel együtt az állampolgárnak kialakul az az illúziója, hogy biztonságban van, valamint nem fog rendelkezik az önvédelemhez szükséges képességekkel és eszközökkel.

Nevelés - Az előzőekhez szorosan kapcsolódik az, hogy hogyan alakul ki ez az állapot. Ez egy egyszerű nevelési módszerre vezethető vissza: "Nem érdekel, hogy ki kezdte." Ha végiggondoljuk ezen állítás következményeit látni fogjuk, hogy az egészséges önvédelem miért alakul ki olyan kevés embernél. A legtöbb szülő ugyanis úgy van vele, hogy agresszió = rossz, és nem nézi, hogy ki a védekező, ki a támadó fél (sokszor sajnos ezt egyszerűen kényelmi szempontok miatt csinálja). Természetesen a gyerek ezt megjegyzi és ezt figyelembe véve alakítja ki az elképzeléseit, hogy erőszak esetén mit tegyen. A leggyakoribb állapot ebben az esetben a két véglet: az egyik típus végletekig konfliktuskerülő, ők a zsarolók, csalók leggyakoribb áldozatai. A másik véglet, aki mindent igyekszik amolyan preventíve erőszakkal megoldani. Természetesen nem azt állítom, hogy ha ezt a nevelési módszert kivesszük a rendszerből, akkor ezek a jellemvonások megszűnnek, hanem azt, hogy ekkor ezek a jellemvonások a kivételek lesznek, nem a szabály. Ha már gyerekkorban megmutatjuk, hogy mi a különbség erőszakot kezdeményezni, valamint erőszak segítségével védekezni, akkor egy picit másképp nézne ki a történet.

Ellenvetések

Nézzük az önvédelem piaci megoldásaival kapcsolatos ellenérveket.

Bandaháborúk

A leggyakoribb félelem egy ilyen megoldással kapcsolatban az, hogy agresszív csoportosulások felfegyverzik magukat, felosztják a területet és szépen kifosztják az állampolgárokat. Erre példának főleg Dél-Amerikai és afrikai országokat szoktak felhozni, hogy lám, a rosszul működő állami közbiztonság nem hozza meg a jól működő piaci megoldásokat. Ezt több oldalról is lehet vitatni.

Egyrészt az emberek nagy többsége nem veszi figyelembe az erőszakkal járó hatalmas kockázatokat. Itt nem csak arra kell gondolni, hogy könnyen meghal az ember, hanem arra is, hogy esetleg olyan sérüléseket szerez, ami élete végéig megnyomorítja. És miért nem veszik ezt sokan figyelembe? Azért, mert az egészségügyet - és azon belül is az egészségbiztosítást - olyannak veszik, amilyen jelenleg, azaz főleg állami kézben lévőnek. De tegyük fel a kérdést: egy magánbiztosító hogyan reagálna arra, ha valaki azért kerülne kórházba, mert bankrablás közben meglőtték? Vagy ad abszurdum az őt ellátó orvos hogyan reagálna? Ha ezeket végiggondoljuk láthatóvá válik a nem szándékolt "támogatása" az erőszakos cselekedeteknek. Ehhez tartozik még a segélyezés rendszere, ott a bűnözést kiválóan támogatja a központi rendszer, ami még ha akarna se tudna utána járni annak, hogy mondjuk valaki azért lett leszázalékolva, mert miközben ki akart valakit rabolni, eltörték a kezét (jellemzően ezek az esetek be sincsenek jelentve).

Hasonló a helyzet a fegyverhez jutással. Jelenleg persze, hogy a bűnöző jut hozzá könnyebben a fegyverhez, hiszen a törvénytisztelő állampolgárnak igen macerás ezekhez jogosítványokat beszereznie. De egy olyan közegben, ahol a fegyverek "elosztásáért" a piac felelős, a fegyverkereskedőnek biztos, hogy a bűnözőnek éri meg inkább eladni a fegyvert? Itt is előkerül a segélyezés, ugyanis egy piaci alapon működő segélyosztásnál sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy valaki képes legyen a megszerzett pénzből fegyvert venni (mert honnan máshonnan lenne egy képzetlen munkanélkülinek pénze fegyverre).

Gyengék védelme

De mi lesz a gyengékkel, kiszolgáltatottakkal stb? Egyrészt a fegyverviselés lehetősége oldja meg a problémát: ha azok használata korlátozott, akkor pont ez a kör az, akinek beszűkülnek a lehetőségei. Viszont a fegyverhasználat lehetőséget biztosít az időseknek, gyengébbeknek stb., hogy megvédjék magukat. Ezen kívül az arctalan tömeg visszatartó ereje sokkal hatékonyabb bármilyen szervezetnél. Gondoljunk bele: ha van egy forgalmasabb csomópont, ahol egyszerre tartózkodik mondjuk ötszáz ember, és mondjuk csak minden huszadiknak van fegyvere, az mennyiben más, mint ha kint lenne a rendőr. Egyrészt a tömeg jellegéből adódóan nem lehet tudni, hogy pontosan kinél van fegyver, és ez folyamatosan változik. Ezen kívül ha valahol több rendőr van, akkor máshol kevesebb, míg szabad fegyverviselés esetén ezt sose lehet biztosra mondani.

Összefoglalva maga a tömeg az, ami hatékony védelmet nyújt, de ez csak akkor lehetséges, ha egy segíteni próbáló állampolgár nem lesz maga is börtönviselt ennek következtében.

A konkrét eset és a megoldás

Ha holnap létrejönne egy magáncég, ami a BKV által létrehozott piaci rést próbálja meg betölteni, és valaki megkérdezni, hogy az árai most drágák-e vagy olcsók, mit lehetne mondani? Semmit, mert ha egy cég huzamosan monopól helyzetben van, akkor nem lehet tudni, hogy mi a piac által kialakított megoldás, ugyanis az fokozatosan, alulról jövő kezdeményezések formájában jön létre hol egymással versengve, hol együttműködve.

Ugyanezen ok miatt nem lehet eldönteni, hogy a Tolvajkergetők tevékenysége jó-e vagy sem. Az viszont biztos, hogy az állam ezt a problémakört nem tudja kezelni (nem beszélve arról a cinizmusról, hogy ha valakinek a rendőrség nem foglalkozik a problémájával, csak annyit mondunk neki, hogy várja meg, míg az állam ezt megoldja ). A megoldás a több piac, azaz ha valaki úgy gondolja, hogy a Tolvajkergetők működésével kivetni való van, csináljon egy hasonló egyesületet. Vagy alapítson egy hasonló vállalkozást. Vagy támogasson egy ilyet. Vagy ... és a lista folytatható a végtelenségig.

A jövő szerintem az, hogy az emberek nem az államon keresztül oldják meg a bűnözéssel kapcsolatos problémákat. Hogy oda hogyan lehet eljutni, az jó kérdés. Talán fontosabb az a kérdés, hogy milyen áron. Szerintem ha továbbra is erőltetjük az "állam oldja meg" kérdést, nem decentralizálunk, hanem központosítunk, akkor egyre távolabb kerülünk a probléma megoldásától. És az csak olaj a tűzre, hogy ha ezeket a szervezeteket kriminalizáljuk, mert ezzel nem csak azokkal szúrunk ki, akiknek ők segítenek, hanem az egész problémát belökjük a fekete gazdaságba, és ott már nem lehet tudni, hogy ki a valódi bűnöző.