Olvasom ezt és déjà vu érzésem van. Előszedtem egy már korábban megkezdett írás-kezdeményemet és látom, hogy már számtalan hasonló link szerepel ott, aminek a végén mindig hasonló jellegű érvelés található: "ezt kell csinálni és így, mert másképp nem lehet". Ez egy speciális esete annak a hozzáállásnak, ami lépten-nyomon  felbukkan, és hétköznapi szinten az "erősebb kutya b...ik", politikaelméleti/filozófiai vitákban pedig machiavellizmusként emlegetik. Az alábbi írás célja egyszerű, megmutatni ennek az elvnek az alapvető belső ellentmondásait, ami automatikusan vezet konfliktusokkal teli társadalmak kialakulásához.

A machiavellizmus alapfelvetése

A társadalom egy jelentős részében él az az elképzelés, hogy mindenki azt csinál, amit a hatalma megenged neki, így értelemszerűen akinek a legnagyobb a hatalma, "az fújja a passzátszelet". Ebben a kontextusban az egészséges társadalmat csak úgy lehet létrehozni, hogy igyekszünk olyan környezetet teremteni, ahol a "jó emberek" kezébe kerül minél nagyobb hatalom.

Bár konkrétan machiavellistának kevesen vallják magukat, az emberek jelentős részében él az a képzet, hogy bizonyos problémák megoldásának feltétele, hogy erővel/hatalommal rendelkezzünk. Ez több helyen is előjön különböző formában: valaki csak és kizárólag a kitűzött célok fontosságát hangsúlyozza, mások esetleg megemlítik, hogy az erő mértékének fontos szerepe van, de magát az elvet nem vetik el. Megint mások már-már spirituális szintre emelik az erőkultuszt.
Minden ilyen eszmefuttatás gyökere, hogy "ezekkel nem lehet tárgyalni", így ez a hozzáállás szinte automatikusan vezet ahhoz a gondolathoz, hogy első és legfontosabb a hatalom megszerzése, minden más utána jön.
Ez a hozzáállás népszerűbb, mint azt az olvasó gondolná. Míg kevesen vallják magukat nyíltan machiavellistának, számtalan jel utal ara, ha egy adott problémakört az ember a hatalom koordináta-rendszerében kezel. A legtöbb esetben a már említett "de másképp nem lehet", "ez mindig is így volt" jellegű mondatok elhangzása, az erőt/erőszakot alkalmazókkal szembeni eufemizmus (provokációra való hivatkozás, "ez nem történt volna meg, ha betartja a szabályokat") és ezekhez hasonló érvek utalhatnak arra, hogy az adott problémát az illető csak az erő alkalmazásának valamilyen formájában (gyengébb esetben ez csak fenyegetés, szélsőséges esetben lehet akár halált okozó erőszak) tudja elképzelni.

Mi a hiba?

A legtöbben azért nem tudnak a machiavellizmussal mit kezdeni, mert hibásan közelítik meg a problémát, nevezetesen az elvhűség - elvtelenség vagy pragmatikusság - ideológia koordináta-rendszerben gondolkoznak. Ezen kívül a viták gyakran parttalanok, ugyanis a vitázó felekről hamar kiderül, hogy mindegyikük az erő elvét vallja, a különbség csak a mértéken és/vagy a "kik/mik ellen használjuk"-ban van. Pedig már maga az alapelv cáfolható, ami azt is jelenti, hogy hibás ellenérv azzal jönni, hogy az erő mértékén vagy az azt megideologizáló körítésen kell csak változtatni és akkor majd minden rendben lesz.

Az elv legnagyobb hibája - mint általában a társadalommérnökösködő hozzáállásokkal szokott lenni -, hogy nem veszi figyelembe az emberi természetet. Ennek két fő oldala van.

Jó ember nem akar hatalmat

Még a libertáriusok által sokat idézett Lord Acton - aki szerint "A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál." - is beleesett abba a csapdába, hogy nem vizsgálta a hatalom kialakulását. Ha ugyanis ezt megtette volna, akkor az előző mondás az alábbi sommás változattá alakul: "a hatalom korrupció, nagyobb hatalom nagyobb korrupció".

Hogy ezt megértsük, vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy mit jelent az, ha valakinek hatalma van valaki vagy valami felett. Max Weber szerint: "Hatalomnak azt a társadalmi kapcsolatokban rejlő lehetőséget nevezzük, amely megengedi, hogy az egyik ember akár a másik ellenállása ellenére is véghez vigye akaratát, függetlenül attól, hogy erre a lehetőségre mik, vagy milyen eszközök adnak módot." Másképp fogalmazva, ha hatalmad van valaki vagy valakik felett, akkor azoknak attól függetlenül kell cselekedniük, hogy akarják azt vagy sem, illetve hogy egyetértenek azzal vagy sem. Ez a hozzáállás viszont csak akkor tehető meg, ha a célszemélyektől vagy a helyes döntéshozás képességét vagy annak szándékát vitatod el. Ez viszont egyenértékű az emberségük megkérdőjelezésének, hiszen pont az előbbi tulajdonságok teszik az embert emberré - képesség cselekedeteinek következményeinek felmérésére és szándék az esetleges megváltoztatásukra. Viszont a jó emberek sajátja, hogy az emberekkel nem úgy viselkednek, mint tárgyakkal vagy mint potenciális állatokkal, így hatalom közelébe sosem kerülnek.

Ami miatt ez a gondolatmenet nem igazán terjedt el széles körben az az, hogy a legtöbb ember szereti magát és/vagy általa szimpatikusnak talált embertársait szereti jónak látni még akkor is, ha azok nem azok. Gondoljunk bele, hogy hányan kezdenek el relativizálni ("de hát a másik még rosszabb"), kifogásokat hozni ("ezt meg kellett tenni") vagy terelni ("miért nem arról beszélünk, hogy ..."), amikor közlöd vele, hogy amit csinál vagy támogat, az nem helyes. Hányan gondolkoznak el arról, hogy ha X ember vagy csoport kerülne hatalomra - akik közé nem egyszer az illető valamilyen formában magát is besorolja -, akkor mennyivel jobb lenne a világ. Külön segítség, hogy a "jó ember" fogalma igencsak képlékeny, így gyakorlatilag tetszőleges emberre is rá lehet húzni egy "jó ember" sémát.

Visszahatás a társadalomra

A hatalomtechnikus szempontjából egy probléma megoldása nagyjából az alábbi gondolatmenet mentén zajlik: megszerezzük a hatalmat, majd hozunk bizonyos szabályokat. Akik ezt nem tartják be, azokkal szemben erőszakot alkalmazunk, aminek két következménye lesz: 1) nem érdemes a szabályokat megszegni, mert akkor rosszul jársz, ezzel példát statuálunk a többi ember előtt, akik ezáltal szabálykövetőbbek lesznek 2) a renitens elemeket kivonjuk a társadalomból. Ezzel a gondolatmenettel az a probléma, hogy hibás előfeltevései vannak az emberek lehetséges reakcióit illetően.

A fenti gondolatmenet nem számol több tényezővel, amik közül az egyik a szabályok rugalmas volta. Bár a te fejedben határozottan körvonalazódik egy szabályrendszer, egyáltalán nem az a jellemző, hogy mindenki ugyanazt érti alatta, aminek sokszor igen torz következményei lehetnek. Persze a döntéshozók ilyenkor azzal jönnek, hogy jó lenne nem visszaélni a szabályozással, viszont ez azért nem tehető meg, mert az adott szabály tele van gumifogalmakkal, és ahány ember, annyiféleképpen lehet értelmezni. Innentől kezdve maga a szabály csak kifogás lesz, amivel általunk nem szimpatikus csoportokat lehet a hatóság eszközeivel vegzálni.

A másik a "szabályozottak" reakciója. Ennek egyik megnyilvánulása a már előbb említett gumiszabály effektus következménye, azaz a kiskapuk keresése. A másik az, hogy míg te úgy gondolod, hogy rendelkezel a megfelelő erővel, addig ez koránt sem így van (lásd az Egyesült Államok hadseregének kudarcát Irak esetében). Összességében egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy egy adott szabályozó bevezetése milyen reakciókat vált ki  függetlenül attól, hogy mi a vélt/valós szándék és hogy hányan akarják.

Következmények

Ennek a hozzáállásnak természetesen vannak következményei, ami mindig fellép, ha a hatalom szemszögéből próbálunk megoldást találni egy problémára - azaz tiltunk vagy kötelezővé teszünk.

Opportunisták és konformisták

A hatalmi koordináta-rendszerben kétféle stratégia lesz előnyős helyzetben, az egyik, amit az opportunisták, a másik, amit a konformisták képviselnek.

Az opportunista lényegében a végletekig elviszi a machiavellizmust. Csak az számít, hogy az adott szabályoknak megfeleljen, más nem. Ha kérdőre vonod, cinikusan mondja, hogy ő minden szabályt betartott, azon kívül meg ugye mindenki azt csinál, amit akar. "A cél szentesíti az eszközt" - ez a mottója, mit persze csak kevesen vállalnak nyíltan, de cselekedetei abszolút nem erre utalnak. Az opportunista könnyen kerül hatalomra, hiszen ha a prioritás a hatalom, akkor azt ő tudja a legkönnyebben megszerezni. Akik valamilyen elv mentén gondolkodnak, sokszor érvelnek úgy, hogy majd az opportunista megszerzi a hatalmat, utána meg majd mi irányítjuk őt. Persze ez a gondolatmenet teljesen hibás, ami abból adódik, hogy az opportunista jelleméből fakadóan gátlástalanabb, így nem lehet elvek mentén irányítani. Egy opportunistát csak egy még gátlástalanabb, még nagyobb hatalommal rendelkező opportunista tud irányítani, így a kör bezárul, a hatalmi centrum környékéről fokozatosan vesznek ki azok az emberek, akiknek jelent is valamit a morál.

A konformista másképp gondolkodik. Mivel a hatalom közelébe nem kerülhet, így a jó szolga szerepét veszi fel, aki nem kérdez, csak végrehajt. Ennek a stratégiának nem csak az az előnye, hogy a hatalom retorzióitól egyáltalán nem kell tartania, hanem leveszi a válláról a felelősséget, hiszen nem ő hozza a szabályokat ("én csak a szabályokat tartottam be", "csak parancsra cselekedtem" stb.). Ez különösen annak a fényében fontos, hogy a különböző módokon megideologizált hatalmi csoportok egy emberöltőn belül többször is válthatják egymást, így nem kell retorziótól tartania.

Beszűkült lehetőségek

A hatalmi logikában van egy sajnálatos önerősítő folyamat, aminek egy idő után igen kellemetlen következményei lehetnek. Minél inkább tekint egy ember egy kérdést csak hatalmi kérdésnek, annál kevésbé fog alternatív megoldásokat keresni. Ennek következtében beszűkül azoknak a lehetőségeknek a köre, amik közül az adott problémára megoldást lehet találni. Viszont ez azt jelenti, hogy egyre kevésbé valószínű, hogy egy adott problémát meg tud oldani, aminek során a társadalomban egyre szélesebb kör lesz vele elégedetlen. Ez egyrészt ahhoz vezet, hogy még határozottan gyakorolja a hatalmát, hiszen a "kritikusok" csak őt akarják onnan elmozdítani. A tragédia ott van, hogy egy idő után ez valóság lesz, ugyanis az ellenzők köre egyre szélesebb, egyre inhomogénebb, következésképpen egyetlen közös céljuk marad: a hatalom megszerzése. Egy idő után így vagy úgy meg is szerzik és kezdődik minden elölről. Ez a fajta "váltógazdálkodás" hol kevesebb, hol jelentősebb erőszakkal ugyan, de minden egyes hatalmi centrumban megtörténik.

Ennek a hozzáállásnak van egy járulékos következménye: minél kevesebb alternatívát látsz, annál inkább beszűkül a látómező, minden megoldásnál egyre nagyobb szempont annak egyszerű volta. Ez egyrészt kitermeli a fekete-fehér gondolkodást ("oldalak"), másrészt erősíti a kollektivizmust. Utóbbit egyszerűen azért, mert nagyon könnyű olyan szavakkal dobálózni, hogy zsidó, náci, cigány, fasiszta, kommunista stb., azt viszont már nehéz  ebbe a keretbe beilleszteni, hogy minden egyes ilyen mesterséges címke több különböző egyént tartalmaz különböző viselkedéssel és normával. Ennek következtében az egyén a döntéshozatal szempontjából kezelhetetlen fogalom, hisz olyan sok van belőle, egyszerűbb, ha bizonyos csoportok vélt közös tulajdonságai alapján történnek meg a döntések. Persze ezek a csoportok sosem voltak - és nem is lesznek - homogének, így az előzőhöz hasonló gondolatmenet során csak fokozódnak az ellentétek.

Elidegenedés

A közhiedelemmel ellentétben az egyének egymástól való elidegenedését nem az individualizmus, hanem a hatalmi logika okozza, mégpedig a következő folyamaton keresztül.

Egyrészt a hatalom környékén egyre nagyobb lesz az aránya az opportunistának és a konformistának, aminek következtében ezt a magatartás mintát az emberek egy része sikeresként könyvel el, így ezt a stratégiát megpróbálja az életében alkalmazni. Egyik oldalról vagy a saját, vagy gyermeke számára próbálja a fenti két tulajdonság valamelyikét átadni ("tegyél meg mindent a sikerért" vagy "minek ezt csinálni, úgy sem lesz belőle semmi").

Másrészt a konfliktusait hatalmi rendszerben kezeli, azaz egy esetleges konfliktushelyzet feloldását attól teszi függővé, hogy ő és másik egymáshoz képest hol helyezkedik el egy vélt hierarchiában. Ez persze hasonlóan öngerjesztő folyamat, mint amiről korábban már szó volt, így a társadalom egyre nagyobb hányada úgy gondol a másik emberre, hogy az vagy "úr", vagy "szolga" (ami miatt ez a folyamat a gyakorlatban nehezen érzékelhető 
amiatt van, hogy egyrészt az arányok lassan változnak, másrészt ebből a társadalomból kiszakadnak azok, akik nem hatalmi rendszerekben gondolkodnak). Ez jelenik meg akkor, amikor egy látszólag könnyen kezelhető konfliktust (az ablak alatt dohányoznak, a szomszéd hangosan hallgatja a zenét stb.) vagy hatóság segítségével (rendőrség és/vagy bíróság bevonása), vagy pedig egyenesen törvényi erővel (tiltsák be/szabályozzák) tudnak csak megoldani. Ebben a világban a kölcsönös bizalmat felváltja a kölcsönös bizalmatlanság, hiszen akik pozícióban vannak - és azt sose lehet tudni, hogy ezek pontosan kik -, azoktól bármi kitelik. Ez a viselkedésforma a gyereknevelésben is megjelenik, amit persze a gyermek - nem lévén tudása a világról - a maga saját módján értelmez, aminek következtében jön a panasz, hogy ezek a fiatalok milyen erkölcstelenek. Egyáltalán nem azok, csak ezt a viselkedésmintát fordítják le a saját környezetükre ( pl. konformista = lúzer a suliban, opportunista = "bully").

Mi köze a liberalizmushoz?

Mivel az emberek jelentős része képtelen elképzelni egy nem hatalmi koordináta-rendszer szerint szerveződő társadalmat, ezért maga a szabadság eszménye - ami pont a hatalmi logikán kívül esik - jelentősen eltorzul. Egyrészt lesznek olyanok, akik szimpatizálnak a szabadság eszményeinek egy részével és azt törvényi szinten tennék kötelezővé, eltorzítva a szabadság logikáját. Ha értenék, akkor nem tennének fel olyan kérdéseket, 
mint pl. mi legyen a toleranciát nem tolerálókkal és hasonlók. Mások ezt az eltorzult szabadságképet veszik alapul és pont ezt tartják az igazi zsarnokságnak. Mivel ők is hatalmi kontextusban gondolkodnak, az előző csoportot képtelenek elkülöníteni a valódi liberálisoktól. Megint mások a szabadságot csak a hatalom egy sajátos megnyilvánulásaként fogják fel. Ebben a világban a szabadság = amit megtehetek. Ha ezt vesszük alapnak, akkor már érthető lesz az a hozzáállás, miszerint a szabadság = zsarnokság (példa: ha te megpróbálsz kirabolni valakit, akkor jó esetben tarthatsz az áldozat retorziójától, viszont ha ugyanezt egy maffiózó teszi meg, akkor őt megvédik a verőemberei. Következtetés: a maffiózó szabadabb, mert több mindent megtehet). A szabadság hangoztatóit ezért is utálják annyira, mert ebben a világképben a szabad ember gátlástalan. (Nem mellesleg ez a gondolatmenet áll a mögött a filmekben és könyvekben népszerű forgatókönyv sablon mögött, hogy ha valaminek a szabályozása kicsúszik az állam kezéből, akkor vagy bűnbandák, vagy maffiózók cégei irányítják a világot). Minél több ember közelíti meg a kérdést hatalmi szemszögből, annál inkább torzul maga a koncepció. Ennek következtében az alapjogokból (egyéni szabadság, magántulajdon) privilégiumok lesznek, amiknek "módjáról" és "mennyiségéről" az éppen aktuális hatalom képviselői döntenek (az idézőjel nem véletlen, ugyanis ezek a válaszok a "meddig tart a személyes szabadság" kérdésre, amire persze mindig a hatalmon lévő adja meg a választ valamilyen formában).

Az etatizmus szintén a hatalmi logika következménye, ugyanis az emberek igen jelentős része képtelen elképzelni hatalmi centrum nélkül olyan problémák megoldását, mint pl. a segélyek, közszolgáltatások, viselkedési normák betartása stb.

Tanulság ...

... csak annyi, hogy ha hatalmi szempontból keresünk megoldást, akkor nem hogy a megoldás nem lesz jó, de járulékos következményeként opportunisták hatalmához asszisztálunk. Ebből a klubból sajnos igen nehéz kilépni, ugyanis ha te azt mondtad "A"-ra, hogy hatalom kell ahhoz, hogy megoldjuk, téged nem fognak azok szívesen látni, akik szerint "B"-t kell így kezelni stb. Azok pedig, akik egyáltalán nem így oldják meg  problémáikat, nem fognak benned bízni, így vagy maradsz végig abban a körben, akik "A"-t mondanak, vagy pedig köpönyegforgatóként átmész egy másik oldalhoz. A legnehezebb persze az, hogy az ember ebből a hibás alapokon nyugvó körből kilépjen, ugyanis arra nincs recept, viszont a döntés csak rajtad múlik.