Mindenkit frusztrál, ha belekontárkodnak a szakmájába. Egy orvos ráncolt homlokkal nézi végig a kórházsorozatot, egy dietetikus gyomorgörccsel olvassa végig a legújabb divatdiétát. És én is így vagyok ezzel.
Lévén safety engineer, kimondottan bosszantónak találom az atomenergia veszélyességéről szóló okfejtéseket. Általánosságban, az atomenergiától függetlenül, mesélnék pár tanulságos dolgot a témáról. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak segít megérteni pár dolgot a világban.
Nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a technikai fejlődés új kockázatok megjelenését hozza el. Igaz, cserébe más kockázatok csökkennek pl. kevésbé valószínű a medvetámadás, mint 100 éve, a tüdőgyulladásról nem is beszélve, de sokkal valószínűbbé vált, hogy pl. elgázolnak a zebrán. Ez az átlagembert kevéssé vigasztalja, mert senki se gondol magára szívesen úgy, mint potenciális medveeledel, ezért csak az új veszélyforrást látja. A medve mintha sose lett volna.
De ha már megjelent az új kockázat, akkor megpróbáljuk kontroll alatt tartani. Ezen kockázatok egy része emberi természetű, ezzel most nem kívánok foglalkozni. A másik része műszaki természetű. Ahogy Edward Murphy százados mondta, ami elromolhat, az el is romlik. És ha valami elromlik, akkor az veszélyes is lehet.
Meghibásodott fék (1895)
Ezért megjelent a mérnöki tudományokon belül egy érdekes interdiszciplináris terület a biztonsági tervezés. Nem szeretem ezt a szót, mert sajnálatos módon a magyar nyelv nem különbözteti meg a biztonság szó két egymástól többé kevésbé független jelentését. Az angol igen: safety és security. Az egyik a véletlen elleni védelmet jelenti, a másik a szándékosság ellenit. Természetesen egy security probléma jelenthet safety problémát is egyúttal, de ez most mellékes.
Ennek a területnek a kifejlődéséhez rögös út vezetett. Sok baleset és kellemetlen pofára esés kellett ahhoz, hogy kialakuljon egy új szakma és annak a szabályai, valamint kiváljanak olyan emberek,akik kimondottan ezzel foglalkoznak. Én magunkra csak úgy gondolok, mint a láthatatlan emberekre. Az emberek 99%-ának biztos, hogy fogalma sincs arról, hogy létezünk, pedig könnyen lehet, hogy nekünk köszönheti az életét. Ma már egy ilyen fékhibát az utas észre se vesz, a tartalékfékek úgy veszik át a szerepét, hogy arról csak a mozdonyvezető és a forgalomirányítás fog tudni. Ez a dolog kellemesebb része. A kellemetlenebb, hogy ugyanezért hálátlan meló is, mert csak akkor derül ki, hogy létezünk, ha valamit elcseszünk...
Első dolog, amit tisztázni kell, hogy mi az a kockázat (a mi értelmezésünkben). A kockázat az esemény bekövetkeztének és súlyosságának kombinációja. Egy kockázat lehet elfogadhatatlan és lehet elfogadható.
Nagyon könnyű azt mondani, hogy zéró kockázat fogadható el, de ez egyrészt megvalósíthatatlan, mert ha a zebrát helyettesítem egy felüljáróval, akkor az is leszakadhat, vagy rázuhanhat egy repülőgép. Ha aluljáróval, az beszakadhat. Csökkenteni tudom a kockázatot, de megszüntetni nem. Arról nem is beszélve, hogy ésszerűtlen költségekkel járna. Képzeljük el, hogy minden zebrát aluljáróval kell helyettesíteni...
Ha már muszáj valamekkora kockázatot eltűrni, akkor jó lenne tudni, hogy mennyi legyen az. Erre igazából ökölszabályok vannak. Univerzális szabály nincs (egyes részterületen van (pl. repülés, nukleáris technika, nehézipar stb.)), mert ez koronként és országonként más, de hasznos ökölszabályok vannak.
Az egyik ilyen ökölszabály abból indul ki, hogy milyen kockázat van eleve benned.
Egy átlagos egészségi állapotú 30 éves férfi kb. 2*10-7 valószínűséggel (ha úgy tetszik 1 az 5 millióhoz) nem éri meg a következő órát minden külső behatás nélkül (endogén mortalitás). Általában azt mondjuk, hogy ha egy ember életét veszélyeztető kockázat valószínűsége kevesebb, mint 5%-kal nagyobb, mint az endogén mortalitás (tinédzser korban, mert akkor a legkisebb, viszont arra a számra nem emlékszem és lusta vagyok kikeresni, kb. 10-d akkora), akkor az a kockázat elfogadható. Ekkor semmilyen további biztonsági intézkedés nem szükséges. Ez irányelvnek nem rossz, de sokszor kivitelezhetetlenül szigorú, illetve nincs tekintettel arra, hogy mennyit használják, valamint, hogy mibe fog ez kerülni.
Van olyan módszer, ami azt nézi, hogy milyen kockázat van most és mit okoz az új rendszer bevezetése. Ez a GAMAP (Globalement Au Moins Aussi Bon=globálisan legalább olyan jó(, mint a régi)). Ez azt mondja ki, hogy az új rendszert tervezd úgy, hogy ne hozzon nagyobb kockázatot, mint az amit kivált. Ez bizonyos esetekben vicces, mert (félre)értelmezhető úgy is, hogy egy kínai ember élet kevesebbet ér, mert pl. egy kínai bányász esetében magasabb kockázatot tart elfogadhatónak, mint egy amerikainál. Ez igaz, de mégsem ez az oka. Itt nem cinizmusról, vagy rasszizmusról van szó, hanem arról, hogy ha ők a bányában petróleumlámpát használnak, akkor a Davy-lámpa bevezetése komoly biztonsági előrelépésnek számít. Tehát teljesen rendben van. Egy olyan helyen, ahol viszont fejlettebb a bányászati technológia, ott ez nem lenne elégséges intézkedés. Ott elvárás lenne pl. metándetektorok használata is. Tehát, ami az egyik esetben előrelépés, az a másikban nem az. Ezt viszonylag ritkán alkalmazzák, mert magára valamit is adó gyártó nem szívesen készít veszélyes terméket csak azért, mert a harmadik világban még az is előrelépés. Amellett, hogy a harmadik világból visszavándorolhat és akkor rontja a hírnevét.
A biztonság azonban nincs ingyen. Ehhez mindenféle biztonsági kütyüt, meg létesítményeket kell használni. Nyilvánvalóan kell, hogy legyen egy olyan határ, aminél nem érdemesebb pl. földrengésállóbb épületeket tervezni. Magyarországon soha nem tapasztaltak még 5,6-osnál nagyobb földrengést. Ha egy házat 6-osra méretezek, akkor kerül mondjuk 20 millióba. Ha azonban 7-esre, akkor 60 millióba. 8-asnál meg már 200 millióba. És persze a funkcionalitása is csökken, mert egyre inkább úgy néz ki, mint egy atombunker. Tehát kell lennie egy ésszerű határnak, ahol meg kell állnunk.
Erre szolgál pl. az ALARP-elv (As Low As Reasonably Practicable). Itt számszerűsítjük és pénzzé alakítjuk a kockázatot: 1,5 millió euró per emberélet * valószínűség * a készülék/létesítmény teljes élettartama (pl. legrosszabb esetben 10 ember, 10-3/év valószínűség (1,1*10-7/h), 5 év azaz a kockázati költség: 75 ezer euró) , és ezt csökkentjük le különféle intézkedésekkel, felszereléssekkel, épületekkel stb. , addig amíg elérünk egy olyan kockázati szintet, ahol már nem érdemes további intézkedéseket tenni. Ez azért fontos, mert ameddig a kockázat magas, addig viszonylag kis költséggel tudunk látványosan csökkenteni rajta. Aztán minél kisebb, annál nagyobb további ráfordítással tudunk elérni egyre kisebb kockázatcsökkenéseket. És van egy limit, ahol már csak ésszerűtlen költségek mellett tudnánk elhanyagolhatóan apró javulást elérni. Ezért inkább arányosítjuk a biztonsági intézkedéseket a veszély nagyságával.
Ha nem tennénk, akkor olyan eszement költségek jelenének meg, ami mindent ellehetetlenítene. De tényleg mindent. Semmit nem tudnánk felépíteni, legyártani.
Ha egy 4 méter vastag betonfalat kellene húzni a villamossínek mellé, akkor az olyan költséget jelentene, hogy alapból megakadályozná, hogy egyáltalán létezzen villamosközlekedés.
És igentől a morgás...
Na, ez az, amit baromi nehéz megmagyarázni egy átlagembernek. Mi az, hogy számszerűsítünk egy emberéletet és méricskéljük, hogy mennyit is ér. Azt gondolja, hogy ez a cinizmus netovábbja, pedig ő a maga életében ösztönösen ugyanúgy alkalmazza ezt az elvet. Pl. nem zuhanyzik bukósisakban, mert úgy gondolja, hogy az túlzás. Mellesleg ez az egyik leggyakoribb háztartási haláleset, hogy valaki zuhanyzás közben elesik. Ennek ellenére ösztönösen érzi, hogy ennek a biztonsági intézkedésnek előnyeit már túl szárnyalja annak a költségei (kényelmetlensége).
A kettő között mindössze annyi a különbség, hogy ő ösztönösen teszi ezt számok nélkül, mi tudatosan számokkal. Ő megérzésekre hagyatkozva, mi statisztikákra és tudományos módszerekre.
És a világért se higgyük, hogy az ő megérzései jók. Az ember baromi pontatlanul saccolja a valószínűséget. Az túl absztrakt dolog, egyáltalán nem vizualizálható dolog. Emiatt számos téves érzés viszi félre a valószínűség felfogást. Pl. Az emberek sokkal inkább valószínűnek érzik, ha valami kedvező számukra, mint ha kedvezőtlen. Akkor is, ha több nagyságrend eltérés van a kettő között. Hasonlóképp, ha valami már régen nem történt, akkor valószínűbbnek gondolják azt, vagy ha valamiről sokat hallanak, akkor azt valószínűbbnek gondolják.
Tegye fel a kezét, aki attól retteg, hogy lefordul a székről holtan? Nem sok ilyen embert találunk, de attól mindenki tart egy kicsit, hogy a repülő le fog zuhanni. Ennek a valószínűsége minimum 2 nagyságrenddel kisebb, de az egyiknek tudatában van az ember, a másiknak nem. Az egyiknek nagy a sajtóvisszhangja, a másiknak nem.
Na, ugyanez a bajom, az időnként fellángoló atomhisztivel is. A dolog megalapozottságát semmi sem mutatja jobban, minthogy senki sem tiltakozik az urándúsító üzemeknél. Pedig, ha tudnák, hogy az urán-hexafluoridot használ hatalmas mennyiségben. Az egy igen ocsmány anyag, nem is a radioaktivitása a durva, hanem az igen jól párolog, erősen mar és igen erős méreg. Ha szabadba kerül, akkor az eleinte csak ül és mar. Ha kicsit süt a nap, akkor a szél tovább viszi, éjszakára megint megpihen tárgyakon. Vízzel reagál és két másik legalább ilyen veszélyes anyag keletkezik. Ha ez ilyen veszélyes, akkor miért nem ezek az üzemek ellen tiltakoznak? Azért, mert ezek kevésbé ismertek. Az uránbányáról tudnak, a hulladéktárolóról tudnak, erről nem.
Hasonlóképp egy rovarölőt gyártó üzem veszélyessége is meghaladja egy átlagos atomerőműét (mint azt Bhopalban sikeresen demonstrálták), még sincs annyira a figyelem középpontjában.
Azaz, a közvélemény félelme semmilyen korrelációt nem mutat a valós veszélyességgel. Ezért is harapok, amikor valaki rákezd az atomhisztire.
Még adós vagyok azzal, hogy elmondjam, hogy mi indított ennek a megírására. Az, hogy van egy Nassim Taleb nevű filozófus, aki írt mindenféle könyveket az előre nemláthatóságról, illetve, hogy bizonyos események valószínűségét nem lehet számszerűsíteni. Ez alapvetően jó dolog, sőt nagyon tanulságos is, mert mutatja ismereteink korlátait. De csak akkor hasznos, ha valaki helyesen értelmezi a leírtakat.
Ezt egy kommentelő elolvasta és téves következtetéseket vont le belőle. Úgy gondolta, hogy nem szabad atomerőművet építeni, mert létezhetnek események, amiket nem látunk előre és a valószínűségüket sem ismerjük. Igaz, hogy a múltbeli földrengések alapján földrengésállónak tervezik, de mindig lehet egy még nagyobb földrengés, amit már nem bír ki. Ennek a következményei tragikusak, és mivel nem lehet felső becslést adni, hogy mekkora a legnagyobb lehetséges földrengés, ezért nem szabad kockáztatni. Hiába szembesítettem azzal, hogy más területeken ez a probléma ugyanakkora, pl. a vegyiparban. Vagy hogy annak a valószínűsége se számszerűsíthető, hogy ellopják a vasúti sínekből a csavarokat és az is tömegszerencsétlenséghez vezethet (ha a vonat metilizocianátot, vagy hasonlót szállít, akkor akár még Bhopalt is túlszárnyalhatja). Nem érezte, hogy ezen elv értelmében vagy mindezekről le kellene mondani, vagy beismerni, hogy ezt az elvet nem lehet alkalmazni. Természetesen, ezt és minden számára kellemetlen felvetést ignorált.
Kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem arra kell felkészülnünk, amiről tudunk, hanem arra, amiről nem tudunk (sic!).
Ezzel az elvvel az a legnagyobb baj, hogy lehetetlenné teszi az életet. Filozófiailag való igaz, hogy nem tudjuk kizárni, hogy az űrből érkezett uránnal táplálkozó zombik támadják meg az atomerőművet, de erre mégse készülhetünk. Illetve erre igen, de akkor még mindig nyitva maradt a föld alól támadó emberevő, savat köpő hangyászsünök elleni védekezés, akik kaput nyitnak egyenesen a reaktorba és ellopják a moderátorokat. Szóval az "amiről nem tudunk" az egy nyílt halmaz. Bármilyen intézkedést is tennénk, azzal még mindig ugyanúgy végtelen számú eseményt hagynánk lefedetlenül. Mivel az elképzelhetetlen dolgok száma végtelen (és különben se tudjuk elképzelni őket), ezért nincs az az épeszű mérnök, aki komolyan fontolóra venné, hogy ezekre tényleg felkészüljön.
Ha az ennyire triviális abszurdumokat ki is vesszük (,mintha mindig tudnánk, hogy mik is azok), akkor se vagyunk kint a vízből, mert nekünk mérnököknek számok kellenek, nem episztemológiai fejtegetések. Azzal tudunk mit kezdeni, hogy az átlagos cunami csak 1-2 méter, x% 3-4, y% 4-5 stb. Ezzel tudunk. De azzal nem sokat, hogy a legnagyobb valaha látott 524m (bár az igaz, hogy ezt nem földrengés okozta, hanem földcsuszamlás egy viszonylag zárt öbölben). Azzal meg végkép semmit, hogy "de ebből nem következik, hogy ne lehetne 1 km is, vagy még több". Természetesen ez igaz, tényleg nem következik, de nekünk az kell, hogy megmondjuk, hogy mekkora legyen a védőfal. Szívesen építünk 10, 20, de akár még 50 méteres falat is. Egy kilométeres magas falat ugyan már nem vagyunk képesek építeni, de ha tudnánk akkor szívesen megépítenénk azt is (csak legyen, aki kifizeti). Persze, az még mindig nem lenne elég minden esetben, mert miért ne lehetne 1001 méteres, nem?
Többen is próbáltuk, képtelenek voltunk elmagyarázni, hogy ez abszurdum. Ilyet nem lehet elvárni. Nem lehetséges "bármi megtörténhet"-re tervezni. Nem sikerült megértetni. Ami különösen bosszantó, hogy igazából maga a kommentelő se gondolja komolyan a saját életében, csak elvárja mástól. Ő maga se fedezéktől fedezékig szaladva él, kézfogás után nem számolja meg az ujjait, gázálarcban megy ki a lakásból stb. Tehát ő maga is tolerál bizonyos kockázatokat, de azt várja, hogy más ne toleráljon. Persze, csak a nukleáris iparban. A többiről igazából nem sikerül választ kinyerni belőle. Na már most ez így nagyon nem fair. Ha alkotok egy elvet, akkor azt vagy mindenre alkalmazom, vagy semmire. Ha felhívják a figyelmem, hogy ez sántít bizonyos esetekben, akkor újrafogalmazom az elvet, de az nem járható eljárás, hogy ragaszkodom hozzá és ignorálom az olyan eseteket, amikor abszurdumokhoz vezet.
Nyilván akadnak olyan emberek, akik azt hiszik, hogy az tényleg megoldás, hogy akkor nem csinálunk semmit, ami veszélyes, vagy veszélyesnek tartunk. Akkor nem marad semmi. Most képzeljük már el a világot áram nélkül? Jó az? Annyira nem. Még ha olyan szuperpuritánok is vagyunk, hogy nem kell internet, mikrosütő és ilyen úri huncutságok, de világítani azért csak akarunk, nem? Gyógyszergyártás nélkül. Műtrágya nélkül. Gépi közlekedés nélkül. Most komolyan, tényleg lovaskocsikkal akarunk járni? Amellett ez a világkép már csak azért is hamis, mert ezen vívmányoknak komoly szerepe van abban, hogy ma sokkal, de tényleg nagyon sokkal nagyobb valószínűséggel éri meg valaki a felnőtt, illetve nyugdíjas kort, mint nélküle.
Zárásként csak egy apró szösszenet (mennem kell dolgozni). Mivel ezeknek a fránya rómaiaknak szinte mindenhez volt egy odaillő mondásuk itt idézném Gnaeus Pompeius tábornokot (legalábbis Plutarkosz szerint), aki a megijedt tengerészeinek azt mondta, hogy "Navigare necesse est vivere non est necesse" azaz, hajózni kell, élni nem. Hiába no, értett ő a pszichológiához :), de komolyra fordítva Róma élelmiszer ellátását hajón biztosították. A tengerészek nélkül Róma éhen hal, ezért muszáj vállalni némi kockázatot. Ez a modern világra is igaz. Ha jól akarunk élni és biztonságban(!), ahhoz kockázatokat kell vállalnunk.
