A napokban több helyen is szóba került, hogy jaj, a rendszerváltás mit tett a gazdaságunkkal és rokon témák.

Ilyenko el szokták panaszolni, hogy tönkretették a legendás mezőgazdaságunkat, eladták az energiaipart, jött a külföldi és piacot vett.
Ezek a sirámok fél-, vagy negyedigazságokon alapulnak. Nem mintha nem szűnt volna meg tényleg rengeteg minden. Nem mintha nem került volna külföldi kézbe sok minden más, mert ez igaz. De igaz még más is.
A gyarmatosítottak és hasonló mélysötétségeket inkább hagyjuk.

A rendszerváltás idején meglehetősen sok minden történt nem csak Magyarországon, de a környező országokban is. A kettő szerencsétlen egybeeséséért azonban súlyosabb árat fizettünk, mint bárki várta volna.

A Kádár-rendszer számos örökséget hagyott hátra. Az egyik egy olyan világkép, amely azt sugallta, hogy minden rendben van. Munkanélküliség gyakorlatilag nem létezett. Az embereket lekötötték a TSZ-ek, nagyvállalatok és a gyanakvással figyelt magánszektor. Szegénység csak nyomokban. És még banánt is lehetett kapni. A felületes szemlélő számára minden idilli volt.
Azonban a Patyomkin-falu díszlete mögött súlyos gondok halmozódtak, gondosan beseperve a szőnyeg alá.

Egy tipikus szocialista nagyvállalat úgy nézett ki, hogy utoljára 20 éve volt korszerű terméke. Azóta vagy egyáltalán nincs fejlesztés, vagy nyugati termékek koppintásával foglalkozik.
Az elmúlt években már csak állami támogatással maradt talpon. Legalább háromszor annyi ember dolgozik benne, mint kellene, és tele van "jó elvtárssal" (értsd dilettáns,de ügyes talpnyaló). A termékeit a KGST országokban ugyan el lehet adni, de azon kívül kell a francnak.

A mezőgazdaságról ugyan azt hazudtuk magunknak, hogy világhírű, de ez utoljára a 70-es években volt igaz egyes szektoraira. Azonban a nyugati mezőgazdasági üzemekkel ellentétben a magyar meg is maradt azon a szinten. A termelés termelőszövetkezetekben zajlott, ami bizonyos szempontból jó volt, mert javította a mérethatékonyságot.  Ugyanakkor felvevőpiaca jórészt szintén a KGST-re korlátozódott.

Az egész rendszer bűzlött a trógerségtől, linkségtől. A magánszektor nagyobbik része gyakorlatilag élősködésből élt. Napközben bent a gyárban csinálta a kis maszek melóját, amit utána értékesített.
A megtűrt, már-már intézményesnek tekinthető lopásról nem is beszélve. Ismerek embereket, akik több láda alkatrészt hazaloptak a gyárból az évtizedek alatt (és büszkék rá).

Mindemellett fejlett fekete illetve szürkegazdaság alakult ki. Hivatalosan sok mindenhez nem lehetett hozzájutni, ezért nyugatról csempészték, illetve később magánúton importálták az emberek. Ennek részben politikai okai voltak, részben a hírhedt COCOM-lista. Kevesen tudják, de a COCOM-listát a nyugat nem ideológiai okokból vezette be, hanem azért, mert a kommunista blokkon belül az iparjogvédelem igen gyenge lábakon állt.

Még megemlítendő, hogy az ország ásványkincsekben nem túlságosan gazdag, ezért energiahordozókból mindig is importra szorult.

Mindezek odavezettek, hogy az állam folyamatosan (68 óta) halmozta az adósságot, amivel a hatékonytalan gazdaságot talpon tartotta.
Aztán eljött 88-89. Eddigre már a gazdasági nehézségek, a szovjet támogatás gyors erodálódása és az MSZMP-n belüli törésvonalak annyira kikezdték a párt erejét, hogy jobbnak látták önként engedélyezni az eddig elnyomott ellenzéki erőket. Időközben az egész blokkon belül hasonló folyamatok zajlottak, de más-más hangsúllyal és módon.

Mindez önmagában is épp elég egy jó kis válsághoz, de itt még nem értek véget a problémák. A többi KGST ország is bajban volt, ezért az ország fizetőképes piac nélkül maradt. Az importnak mennie kellett tovább, de az országnak alig voltak valutatartalékai.
És akkor még nem beszéltünk belpolitikai megosztottságról. Egy szó, mint száz nagyon nehéz helyzet volt.

Ebben a helyzetben az Antall-kormány próbált valamit kezdeni. Nem mondom, hogy jól csinálta, mert ez nem igaz, de olyan túl sok lehetősége se volt.
Nem vagyok egy nagy Antall rajongó, mert szerintem a XX. század egyik legkártékonyabb magyar politikusa volt. Amíg élt se kedveltem és ezen a halála se változtatott, viszont bizonyos dolgokról nem tehet, amiket ilyenkor fel szoktak róni.

Az ipar privatizációja elkerülhetetlen volt. A magyar állam már nem volt abban a helyzetben, hogy veszteséges nagyvállalatokat képes legyen tovább finanszírozni. Egy ilyen vállalat előtt nem áll túl fényes jövő. Vagy sikerül találni egy befektetőt, aki után korszerűsíti és üzemelteti. Esetleg ez az új tulaj bezárja. Vagy pedig pedig tönkremegy és úgy szűnik meg. Ebből az első a legjobb mindenkinek. A második, bár igen rosszul hangzik, de még mindig jobb, mint a harmadik lehetőség. Viszont így-vagy úgy felszínre fog kerülni az addig elrejtett munkanélküliség, mert az új tulajdonos nem hajlandó a szükségesnél több embert foglalkoztatni.
Az, hogy külföldi kézbe került még mindig a kisebbik rossz, mert így legalább némi hozzáférést nyert piacokhoz, termékportfólióhoz, know-howhoz, márkanévhez stb. illetve ami a legfontosabb, hogy nem létezett hazai nagytőke. Egyszerűen a belföldi értékesítés nem létezett, mint opció.

Amiben tényleg hibás, az például a kárpótlás. A kárpótlás egészen lehetetlen helyzetet teremtett. Megjelent egy csomó igénylő, akiknek az igényeit nem lehetett kielégíteni. Ez hozzájárult az inflációhoz, illetve a birtokszerkezet szétaprózódásához. Hasonlóan hibás a TSZ-ek feloszlatásában. Egy igen idejét múlt mezőgazdasági eszményképet kergetett. Nem mintha a TSZ-eknek jó esélyei lettek volna, de még mindig jobbak, mint a zsebkendőnyi kis földön gazdálkodóké.
Szintén hibás a korrupció nem kezelésében. Mind a kárpótlási, mint a privatizációs folyamatot mélységesen átszőtte a korrupció. Volt, hogy kárpótlásként adtak egy több kilométeres földterületet, ami mindössze 30 centi széles. Területre megvolt, szó se róla. Volt, hogy 100 ezer forintért eladtak egy komplett pékséget  (ez időtájt egy új Zsiguli 1 millió körül volt).
Gyakran vádolják például a keleti piacok szándékos leépítésével, pedig nem kellett azokat leépíteni. Haldokoltak, különösképp a Szovjetunió. Gyakorlatilag az utolsókat rúgta. Sokszor hónapokkal később tudott csak fizetni, ha egyáltalán tudott.
Fel szokták róni neki, hogy nem tárgyalta újra az államadósságot. Bezzeg a lengyelek. Azzal nem nagyon foglalkoznak, hogy a lengyelek a német államnak tartoztak, mi magánbankoknak. Egy állam sokkal könnyebben gyakorol egy ilyen gesztust, mert ott politikai döntés. Egy profitorientált bank viszont csak akkor hajlandó ilyenre, ha az adós fizetésképtelensége akkora kockázatot jelent, hogy jobban megéri egy részét elengedni.
Aztán ott voltak a mezőgazdaságba történő érdekes állami beavatkozások. Amikor a kormány fizetett a levágott marhák után, hogy így kezeljék a túltermelési válságot. Ez olyan jól sikerült, hogy hiány alakult ki. Ebben például sáros.

A lényeg a lényeg. Nehéz helyzetben volt az ország és nem is csinált mindent a lehető legjobban, viszont felesleges ehhez mindenféle összeesküvés-elméleteket gyártani. Nem az oroszok, az "unió" (ami akkor még nem is létezett) keze formálta ilyenre, hanem a körülmények kényszerítő ereje.