Ezt a posztot Friedrich Nietzsche írta, de Peetmaster ihlette, illetve akinek még inge nyugodtan vegye magára :)
A szenvedés akarása és az együttérzők. - Számotokra előnyös-e mindenekelőtt együttérző embernek lenni? És a szenvedőknek vajon előnyös-e, hogy ti együttérzők vagytok? Az első kérdést pillanatnyilag hagyjuk válasz nélkül. - Amitől a legmélyebben és legszemélyesebben szenvedünk, az majdnem mindenki másnak érthetetlen és megfoghatatlan: ennyiben maradunk rejtve felebarátunk előtt, még akkor is, ha egy tálból cseresznyézik velünk. Viszont mindenütt, ahol szenvedőként figyelnek fel ránk, szenvedésünket a lehető legalaposabb módon magyarázzák, az együttérző indulat lényegéhez tartozik, hogy az idegen szenvedést megfosztja tulajdonképpeni személyességétől -"jótevőink" ellenségeinknél sokkal inkább kisebbítik értékeinket és akaratunkat. A legtöbb, szerencsétleneknek osztogatott jótett esetében van valami vérlázító abban az intellektuális hanyagságban, amellyel a jótevő a itt a sors szerepét játssza: mit sem tud a bonyolult belső következményekről és összefonódásokról, amelyeknek neve számodra és számomra egyaránt szerencsétlenség! A kedves együttérző egyáltalán nem törődik lelkem teljes háztartásával, rá sem hederít, hogy a szerencsétlenség kompenzálása nyomán milyen régi sebek szakadnak föl, milyen új igényeim támadnak, milyen mértékben szakítok múltammal - és általában semmivel sem törődik, ami e szerencsétlenséggel összefügghet: segíteni akar és arra nem gondol, hogy a szerencsétlenségnek van egy személyes szükségszerűsége is, hogy nekem és neked a rettegés, a nélkülözés, az elszegényedés, a lélek éjfele, a kaland, a merészség, a melléfogás éppen olyan szükséges, mint ellentétük, hiszen - hogy misztikus modorban fejezzem ki magam - a saját mennyországunkba vezető ösvény mindig a saját poklunk kéjén keresztül vezet. Nem, minderről mit sem tud: az "együttérzés vallása" (vagy a "szív segítségnyújtást parancsol") és úgy véljük, akkor segítünk a legjobban, ha a leggyorsabban segítettünk! Amennyiben ezen vallás híveiként magatok irányában is azt az érzést tápláljátok, mint amit embertársaitok iránt, ha saját szenvedésetek egyetlen órára sem akarjátok vállalni, ha mindennemű lehetséges szerencsétlenséget már jó előre próbáltok megelőzni, ha a szenvedést és általában a kellemetlenségeket gonosznak, gyűlöletesnek, megsemmisítendőnek, a létezésen esett foltnak érzitek: nos akkor az együttérzés vallásán kívül más vallás is él a szívetekben és talán az előbbi szülőanyja - a kényelem vallása. Ó, milyen keveset tudtok az ember boldogságáról, ti kényelmes és jóindulatú emberek! mert a boldogság és szerencsétlenség két testvér, egy ikerpár, akik együtt nőnek nagyra, vagy mint a ti esetetekben együtt maradnak kicsik! De térjünk vissza az első kérdéshez! Hogyan maradhat meg az ember saját útján? Valamilyen kiáltás állandóan le akar téríteni utunkról, ritka eset, hogy szemünk föl ne fedezne valami olyan helyzetet, amely azt követeli, hagyjuk oda ügyünket, és ugorjunk oda segíteni. Tudom: száz meg száz tisztességes és dicsteljes módja van annak, hogy letérjek utamról és ezek valóban emelkedetten "morális" módok! Igen, a mai együttérzés-erkölcsprédikátorok még azt sem átallják állítani, hogy ez és csakis ez a morális, ez az erkölcsös letérni a saját utunkról és felebarátunk mellé állni. Én is éppen ilyen biztosan tudom a következőt: elég, ha csak átadom magam az igazi nyomorúság megpillantásának, már végem is van! És ha egy szenvedő barátom így szólna hozzám: "Nemsokára meghalok, ígérd meg, hogy velem együtt meghalsz te is" - én megígérném ezt neki, éppen úgy, ahogy annak a kis, szabadságáért küzdő hegyi népnek a látványa is arra indít, hogy kezet nyújtsak neki, fölajánlva életem - hogy most az egyszer jó okból rossz példákat válasszunk! Igen, mindezek a szánalmat ébresztő és segítséget hívó lények valamilyen vonzerőt fejtenek ki: ráadásul "saját utunk" rögös és sokat követel tőlünk, és túlontúl messzire van a mások szeretetétől és hálájától - ezért menekülünk el róla szívesen, és menekülünk el legszemélyesebb lelkiismeretünk elől, és futunk a mások lelkiismeretéhez, a "szánalom vallásának" templomába. Mihelyt manapság kitör egy háború, vele együtt kitör egy persze titokban tartott kéj is a nép legnemesebb embereiben: kéjes elragadtatással vetik bele magukat az új halálos veszedelembe, mert a hazáért való önfeláldozásban végül, úgy vélik, megkapták a régóta hőn áhított engedélyt - az engedélyt a saját célunk elől való kitérésre - hiszen a háború csupán kitérő az öngyilkosság felé, ám jó lelkiismerettel vállalható kitérő. És ha itt egynémely dolgot el is hallgatok: nem hallgathatom el a morálomat, amely így szól hozzám: élj rejtőzködve, hogy magadnak élhess! Semmit se tudj arról, amit korod a legfontosabbnak ítél! Saját magad és a ma közé helyezd el legalább három évszázadnyi idő falát és ekkor a mai nagy ricsaj, a forradalmak és a háborúk lármája távoli morajlásnak tűnik csupán! De ha segíteni is akarsz majd: csakis azoknak, akiknek szorult helyzetét igazán megérted, mert az ő szenvedésük és reményük a tieddel közös - a barátaidnak: és csak úgy, ahogy magadnak segítesz - bátrabbá, kitartóbbá, egyszerűbbé, vidámabbá akarom tenni őket! Arra akarom tanítani őket, amit ma olyan kevesen értenek meg, az együttérzés prédikátorai pedig a legkevésbé - az együttes örömre!