"A mocsár lecsapolásáról nem a békákat szokták megkérdezni."
- Kóka János
Emlékszünk erre a mondatra? Ezzel annak idején nagyon kihúzta a gyufát sok embernél, de most is aktuális. Na, nem Kóka miatt, mert rá már alig emlékszünk, hanem a tartalma miatt. Konkrétan arra gondolok, hogy tervbe van véve az állami bértömeg lefaragása, de az eredmények idáig nagyon szerények.
Erre, úgy vélem, hogy érdemes vesztegetni pár szót.
A második Orbán-kormány egyik terve az állami kiadások mérsékléséről szólt, az állami szféra bértömegének csökkentésével. Ez a lépés nem csak általánosságban üdvözlendő, de nagyon időszerű is, azonban a dolgok jelenlegi állása szerint a tervezett spórolásnak csak pár százaléka fog megvalósulni 2011-ben. Ennek legfőbb oka, hogy tömeges elbocsájtások nélkül kívánják megvalósítani.
A kormány eddigi (elitellenes) retorikája szerint a probléma megoldható a vezetés magas fizetésének megvágásával. Ennek politikai nyeresége hatalmas lehet. Amivel valószínűleg senki se számolt az az, hogy hogy aránylik a vezetés bértömege a teljes bértömeghez. Itt az emberek hajlamosak nagyon eltévedni.
Tegyük fel, hogy van egy felső vezető, aki keres 3 milliót (,amitől jó passzol az általános bűnbak koncepciójába) és van 15 beosztottja, aki keres 200 ezret. Vegyük észre, hogy a vezető ugyanannyi bértömeget képvisel, mint 15 beosztott. Kézenfekvő tehát, hogy ha a vezető fizetését megfelezzük, akkor máris faragtunk 25 százalékot és senkit se kellett elbocsájtani.
Csakhogy a bibi ott van, hogy a vezető egy darab van és rajta csak 1,5 millió forint spórolható, míg beosztottból sok. Egy ilyen keresetű felső vezetőre nem 15 beosztott jut, hanem 200-300, vagy még több (akár ezer fölött is). Ha csak 200 200 ezret kereső beosztottal számolunk, akkor a spórolás már csak 3,5%. Ezer beosztottnál meg már leírni is kár.
Eléggé nyilvánvaló, hogy a spórolást ki kell terjeszteni alsóbb szintekre is. Itt jön a képbe a második buktató: a felső vezetőket leszámítva az alkalmazottak fizetését bértáblák rögzítik, ezért az ő fizetésük nem igazán változtatható meg (legalábbis az állami intézményeknél, az állami cégeknél igen, de róluk később).
Ezután két út marad csak nyitva. Az egyik a kreatív könyvelés, azaz a jogszabályi kiskapuk kihasználása, pl. a hivatal által kiszabott bírságok egy része felhasználható bérfizetésre. Illetve az elbocsájtás, ami meg szintén nem triviális és nem csak azért, mert népszerűtlen, hanem mert sem az elvégzendő feladat nem lett kevesebb, sem az intézmény nem lett hatékonyabb. Különösen nehezíti a dolgot, hogy a népszerű elképzeléssel ellentétben a dolgozókat nem lehet felosztani érdemi munkát végzőkre és léhűtőkre. Paradoxonnak tűnő módon, bár a feladatot el lehetne látni sokkal kevesebb emberrel is, (az extrém esetektől eltekintve) nincs felesleges dolgozó az intézményben. Tehát az elbocsájtások funkcionális problémákkal járnának.
Na jó, de mit lehet tenni?
Ha a bértömeg csökkentésére szorítkozunk, akkor olyan nagyon sokat nem. Egyetlen kiút a meggondolatlan elbocsájtások. Ha ennél nagyobb a mozgásterünk, akkor más takarékossági intézkedésekkel is érhetünk el eredményeket, vagy akár ésszerű átszervezésekkel elérhető, hogy tényleg kevesebb emberre legyen szükség.
Ez ügyben alapvetően háromféleképp lehet eljárni:
Az első, amit Magyarországon jozefinizmusnak gúnyolnak. Központilag dirigálják, hogy mi legyen, ki mit csináljon másként. Ennek a módszernek a legfőbb baja, hogy mikromenedzsel. A mikromenedzselés, ha nem akarjuk, hogy káoszt okozzon, akkor a munkafolyamatok nagyon alapos ismeretét és hatalmas mennyiségű információfeldolgozását igényli a mikromenedzselést végzőnél. Ezek rendszerint nem állnak rendelkezésre, ezért inkább káoszhoz szoktak vezetni. Mindezt súlyosbítja, a folyamat tárgyainak (, vagy inkább szenvedő alanyainak) kooperációja (eufemisztikusan fogalma) korlátozott. Minden bizonnyal ott tesznek keresztbe, ahol csak lehet.
Ez rendszerint kudarccal végződik.
A második, amikor azt mondjuk, hogy optimalizáljátok magatokat. Ez a reformosdi másik véglete. Ekkor a pénz előteremtését a helyi vezetésre bízzuk. Első ránézésre lehet jó az ötlet, elvégre a helyi vezetés ismeri a saját munkafolyamatait és, ha valaki tudna optimalizálni rajta, akkor az ő. Az emberek is jobban hallgatnak rájuk, mint egy jött-ment hivatalnokra. Igen ám, de pont ők azok, akiket a legnehezebb motiválttá tenni a változásban, hiszen a jelenlegi állapotoknak ők a haszonélvezői. Ha a vezetés mégis benne lenne (pláne, ha muszájból teszi), akkor is jó eséllyel majd igyekszik a legkevesebb munkával megúszni a változásokat, hiszen nekik az átszervezés plusz munka (nem beszélve az átmeneti hatékonyságesésről). Valamint, sajnos, az is várható eredmény, hogy ha egy főnöknek döntenie kell, hogy saját magán spóroljon-e vagy az alkalmazottakon, akkor nyilván az utóbbit választja. Illetve az sem ritka, hogy a költségek csökkentése az elvégzett munka rovására megy, vagy valami rövidtávon kevésbé látványos területet érint, pl. a képzési keret, vagy a karbantartási keret. Ez a módszer szintén kudarccal szokott végződni, plusz ha sikeres is az elért spórolás nem tervezhető előre.
A harmadik a rendszergazda. Ez a két módszer ötvözete külső fél bevonásával. Eléggé költséges dolog, ezért kormányzati alkalmazását még nem láttam. Ekkor egy külső céget bíznak meg a szervezet átvilágításával, akik szabad kezet kapnak a szervezet átalakítására.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy maréknyi öltönyös/kosztümös aktakukac megszállja a szervezetet és kérdésekkel zaklatja a dolgozókat heteken, hónapokon át. Ekkor elviekben feltérképezik a munkafolyamatokat, gondolatban optimalizálják őket és átadják a javaslatokat a vezetésnek. Ennek a módszernek az előnye, hogy független emberek vizsgálják meg a lehetőségeket, akiknek nincs érdekük a helyzet fenntartásában és a megtorlástól se kell tartaniuk.
Gyakorlatban, sajnos, a dolog nem ennyire szép, mert többnyire (szakirányú ismeretek hiányában) nem értenek meg minden folyamatot kellő mélységében. Különösen a finom részletek szoktak elsikkadni. A munkatársak is inkább zaklatásnak veszik, ezért csak a minimális kooperációt nyújtják. Sőt azt kell, hogy mondjam, hogy alapvetően ellenségesen viszonyulnak az ilyesmihez, ami érthető is, hisz a bőrükre megy a játék, ezért lehet, hogy a saját szerepüket eltúlozzák. Illetve minden folyamatban vannak olyan nem hivatalos részletek, amikre az ember nem büszke és ezek többnyire elhallgatásra kerülnek pl. "ilyenkor Sanyi bácsi megreszelgeti egy kicsit és akkor jó lesz", emiatt az optimalizálás bemenő adati félrevezetőek lehetnek.
Gyakori probléma, hogy a kidolgozott javaslatok sokszor túl radikálisak és a felső vezetés megrémül tőlük, ekkor csak részlegesen valósítja meg őket, ami nemritkán rosszabb, mintha úgy hagynák.
Ez a módszer többnyire vegyes eredményeket hoz.
Van egy negyedik (, bár sokszor a harmadikkal együtt jelentkező) és a nagyvállalati életben talán a leggyakrabban használt módszer, amikor más cégek bevált módszereit veszik át (külső segítséggel, vagy anélkül). Általában ebből is nagy gubanc szokott lenni, mert a módszer idegen a kialakult helyi struktúráktól, folyamatoktól, körülményektől és emberektől. Pl. a Lean módszertan (Toyota) üldözi a raktárkészletet, mert csak áll benne a pénz és tárolási költségei vannak, csakhogy ami működik Japánban, az nem biztos, hogy működik Magyarországon és fordítva. A magyar beszállítók sokszor nem érik el a kívánt megbízhatóságot és ha a te beszállítód nem elég megbízható, akkor akár többheti nem tervezett leállást kockáztatsz a Lean alkalmazásával. Erre azt mondaná egy konzulens, hogy rúgd ki, de nem gondol arra, hogy nem tudod megtenni, mert egyetlen beszállító, vagy pl.a főnököd unokatestvére stb.
Van, hogy a harmadik út követője tudtán kívül járja a negyediket, mert a konzulens cég is valamely módszertan híve, netán kritikátlan alkalmazója, de ez nem derül ki világosan.
Na már most, a kormányzatnak, ha eredményt akar elérni ezek közül kell választania, bár gyanítom, hogy ez nem lesz teljesen tudatos. Hogy a kormányzat melyik útra téved még elválik.
A harmadik utat kizárnám a költségei, illetve a korrupciós lehetőségek miatt. Alighanem hatalmas közfelháborodás lenne belőle, ha egy magáncég racionalizálna egy hivatalt(, vagy legalábbis lenne, ha lenne ellenzék).
Első tippem a megfutamodás lenne, mert nem jó érzés tízezer munkanélküli hivatalnokot látni tüntetni, ezért inkább lenyeli a veszteséget, semmint, hogy lássa a munkanélküliség megugrását. Talán halogatni fog, várva a várva várt fellendülést és akkor teszi meg, de vannak kétségeim. Mivel a miniszterelnököt nem Margaret Thatchernek hívják (hiába hasonlította valaki hozzá), ezért kétlem, hogy a feltétlenül szükséges konfliktust felvállalná.
Ami még nyitva marad, de nagyon fontos, az az állami cégek kérdése. Mint említettem itt lehet csökkenteni a fizetéseket, de amiről idáig nem esett szó az ennek a mellékhatása. Az alacsony fizetések valóban megtakarításhoz vezetnek, sőt munkaerő elvándorláshoz, ami megint csak megtakarítás, de munkaerő és munkaerő közt is vannak különbségek. Elsőként az olyan emberek távoznak, akik jó munkaerők. Ők azok, akik máshol is el tudnak helyezkedni. Az marad hátra, akiért máshol nem kapkodnának. A kontraszelekció önmagában is elég ok a szervezet hatékonyság csökkenéséhez, de itt még kiegészül azzal, hogy a távozó emberek lyukat hagynak maguk mögött. Nekik megvolt a folyamatban elfoglalt helyük, ami most betöltetlen. Tehát oda vagy fel kell venned valakit, vagy át kell szervezned a folyamatot. Ha elég sok ember távozott, akkor már nem lehet helyi foltozgatásokkal kezelni ezt, hanem végig kell járnod a fent említett három út valamelyikét. Lényegében ezt meg is ígérték, de azt nem, hogy melyiket.
Megint egy olyan kérdés, ahol kíváncsian várom a fejleményeket.