Gyakori visszatérő toposz, a különféle ipari összeesküvések feltételezése. Ezek közül a legérdekesebb a beépített avulás gondolata. Ez a klasszikusnak számító összeesküvés-elmélet alapja több létező, de félreértett jelenség.

Volt valaha a korai izzólámpa. Drága volt, nem adott sok fényt és nem is tartott valami sokáig.

Az izzólámpáról tudni kell, hogy az izzószál hőmérséklete komolyan befolyásolja mind az élettartamát, mind a hatásfokát (fényhasznosítását). Sajnálatos módon egymással ellentétes irányba hatva.

Mivel drága volt, jó marketing értéke volt a hosszabb élettartamú izzóknak. Csak hát ezt izzószál hőmérsékletének csökkentésével érték el, ezért a hatásfoka is csökkent. 20 év alatt a verseny odáig fajult, hogy két-háromszor annyi lámpa kellett ugyanahhoz a megvilágításhoz és ennek megfelelően az energia fogyasztás is így nőtt. Ezt sokan már eleve valamiféle összeesküvésnek tulajdonítják, hogy több lámpát adhassanak el.
Aztán létrejött a hírhedt Phobeus kartell, ami komolyan korlátozta a versenyt. Ez egyrészről egy hagyományos értelemben vett kartell volt, másrészről megállapodás, hogy felhagynak ezzel az egyébként káros versengéssel és más irányba fordítják a fejlesztést. Azaz korlátozzák az izzók élettartamát 1000 órában és inkább hatásfok és ár fejlesztésére koncentrálnak. Ezt ugyanezen emberek szintén összeesküvésnek vélik, hogy több lámpát adhassanak el.

Mellesleg érdemes megnézni a híres 100 éves izzót.  Tényleg hosszú ideje világít, csak épp annyi fényt ad, mint egy mécses...

Laikusként nagyon nehéz lehet megemészteni, hogy élettartamra tervezünk, pedig a mögöttes motiváció egyáltalán nem a kapzsiság. Illetve az, de nem úgy, ahogy képzelik. Nem azért tervezünk véges élettartamra, hogy hamarabb tönkremenjen és így többet tudjunk eladni.
Valamilyen célt ki kell tűznünk a tervezéskor. Lehet ez éppen a lehető legnagyobb élettartam is, de akkor a termék igen nagy lesz, nehéz, drága és nem kimondottan hatékony. Tervezhetnénk arra is, hogy minél olcsóbb legyen, de akkor valószínűleg nem lehet majd javítani, a hatásfoka sem lesz az igazi és úgy általában valami gagyi lesz. Vagy csinálhatnánk igazi old-school módon is, mint ahogy a régiek építkeztek: ahogy sikerül. Néha sikerült olyan épületeket alkotni, amik évszázadokat kibírtak komolyabb károsodás nélkül, máskor pedig már építés közben összedőltek.
Ezek egyike se menő manapság. Egy értelmes kompromisszum szükséges. Valami praktikusan célszerű élettartam, valami praktikusan célszerű ár, funkcionalitás, hatásfok, esztétika stb. A mérnök egymásnak ellentmondó követelmények közt egyensúlyozik. Aztán a piac dönti el, hogy melyik követelmény milyen súllyal esik majd latba.
Ha a piac árérzékeny, akkor az olcsó, de más szempontokból nem tökéletes termékek lesznek jól eladhatóak.

Másrészről sokszor technikai akadálya is van az ideális termék elkészítésének. Vegyünk egy egyszerű személyautót. Egy 70-es évekbeli autó teljes elektromos hálózatát 5 perc alatt le lehet rajzolni a gyújtástól a kürtig. Próbáld meg ugyanezt egy mai autóval.
Vázlatosan:



A technikai fejlődéssel párhuzamosan a vevői elvárások is igen sokat nőttek. Ma már egy Trabantot nem lehet eladni a maga 26 lóerejével, és 11 literes fogyasztásával, mikor vehetsz kocsit 180 lóerővel 7 literes fogyasztás mellett is. (Ez az erkölcsi avulás.)
Ennek viszont az az ára, hogy mindenféle elektronikus trükkel kell javítani a hatásfokot. A kényelemre ugyanez igaz. Amikor kapható autó, amelyik beparkol, sőt még a kanyarba is bevilágít és az út dőlésszögét is kikompenzálja, akkor kevesen vágynak egy olyan spártai jószágra, mint amilyen a Trabi volt. Mindez viszont a komplexitás növekedésével járt együtt. Viszont az azt is jelenti, hogy több eszköznek kell együtt működnie.
Edward Murphy óta tudjuk, hogy ami elromolhat, az csak idő kérdése és el is romlik. Több kütyü közül előbb romlik el valami, mint kevesebb közül. Ez viszont a komplett termék tényleges várható élettartamát csökkenti. Különösen, hogy a vevő egyáltalán nem szeretne többet fizetni egy mai autóért reálértékben, mint amennyit egy 70-es évekbeliért fizetett volna a 70-es években.
Na már most, ha úgyis korlátozott a teljes termék élettartama, akkor felesleges az egyes alkatrészeket ennek ez élettartamnak a többszörösére tervezni. Ezt az elvet hívják egyenszilárdságú tervezésnek. Ha van egy 2000 órás termékem, abban felesleges költség beletervezni egy 20000 órás alkatrészt, ha van belőle 5000 órás  is.
Természetesen tudnánk úgy tervezni a termékeket, hogy modulárisak, könnyen javíthatóak legyenek. De ingyen ebéd itt sincs. Ha így teszünk, akkor a termékben interfészek keletkeznek (többnyire csatlakozók, oldható kötések stb.), amiknek mind ára van, súlya, illetve helyet foglal.
Ha valaki hajlandó megfizetni, hogy az autó másfélszer annyiba kerül, 2 literrel többet eszik, mert nehezebb, kicsit kisebb az utastere stb., akkor úgy éljek, hogy mi mérnökök kész örömmel beletesszük. Nekünk is jobb, mert könnyebb gyártani, illetve gyárthatóra tervezni. Amíg viszont 20 eurócentért is több napig kell meetingelni, addig ez az elvárás aligha teljesíthető.

Ha már említettem az erkölcsi avulást, a tervezendő élettartamot ez is korlátozza. Mivel várható, hogy a terméknél idővel megjelennek újabb termékek, ezért várható, hogy tipikus vásárló korlátozott ideig kívánja használni. Nekem is van Nokia 3330-asom. Cirka 10 éves, ragyogóan működik, de nem használom ma már, mert van jobb. Nagyon kevés ember használ ennyire öreg terméket, ezért teljesen felesleges úgy tervezni, hogy kibírjon 10 évet. Itt jegyezném meg, hogy az élettartamra tervezés nem azt jelenti, hogy a tervezett élettartam végén a termék egyszer csak elpusztul, hanem azt, hogy ott már csak mondjuk 90%-uk működik.

Ha valakit érdekel egy kis dezinformáció, akkor itt az eredeti film:

Ha valakit érdekelnek még "titkok" az ipar valódi működéséről, akkor ajánlom két korábbi posztomat. A szabványok általában és ipari hálózatokról.