Közeledik a jegybankelnökváltás időpontja. Ez általában egy olyan dolog lenne, amit az átlagember észre se vesz. A jelen esetben viszont ez nem ennyire egyszerű. Mivel az új jelölt, vagy jelöltek nevét teljes homály fedi, ugyanakkor keringenek pletykák bizonyos unortodox (jó esetben ez azt jelenti, hogy kísérleti, rossz esetben, hogy dilettáns) módszerek kerülhetnek alkalmazásra.
Ehhez hozzájön, hogy mostanában szaporodnak az olyan vélemények, miszerint nyomtatni kellene még pénzt, mert az segít a gazdaságon. Csak a Nagyok nem engedik nekünk.
Az aktuális célpontom: Lentner Csaba, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára, a nagy sikerű "Kik támadják Magyarországot?" című gazdasági fantasy összeesküvés-elmélet egyik szerzője. Az ő cikkéről írnék egy rövid kritikát és kitérnék közben egy másik komolyabb témára.
Első lépésként tennék egy apró kitérőt. Válaszolnék a "neoliberális gazdaságpolitika" csődjére. Nos, a neoliberalizmus kifejezést az amerikai baloldal találta ki és ez alatt a klasszikus liberális (amerikai terminológia szerint konzervatív kategóriás) elvek és monetarista/neoklasszikus gazdasági iskola egymásra találását nevezik így. Ez az iskola szerint a pénzmennyiségen keresztül érdemes szabályozni a gazdaságot, mert minden más direkt injekció túl sok mellékhatással jár. A gazdaság növekedését növekvő pénzmennyiséggel kell támogatni. Az ideális növekedési ütemről már megoszlanak a vélemények. Friedman szerint konstansnak kell lennie (rá egyébként még fogok hivatkozni, mert ő volt a monetarista iskola megalapítója), McCallum egy mágikus formulát használ, ami ugyanezt az elvet követi, de némileg rugalmasabban. Ez nem konstans ugyan, hanem lassan változik és figyelembe veszi a tervezett és a megvalósult inflációt, valamint a gazdasági növekedés ütemét az átlagos növekedéshez képest. Igazából a lényegen nem változtat. A monetarizmus lényege, hogy mindenki ellenőrzés alatt kívánja tartani a pénz mennyiségét a gazdaságban.
Nézzük meg, hogy mi történt a valóságban:
Úgy néz ez ki, mintha a szigorúan ellenőrzés alatt lett volna tartva? Szemmel láthatóan a pénzmennyiség elszállt a francba, jócskán leelőzve a gazdasági növekedést, azaz a jegybanknak restriktív monetáris politikát kellett volna folytatnia. Ez ellensúlyozta volna, hogy az amerikai állam direktben nyomta a pénzt az ingatlanpiacba. Hát, itt kérem nincs neoliberalizmus még nyomokban sem. Ez tökéletes ellentéte annak.
A neoliberalizmus másik fő tétele a fiskális fegyelem. Ha egy állam nem költ többet, mint amennyi bevétele van, akkor nem meglepő módon nem keletkezik adóssága.
Ezzel szemben az összes állam, kivéve néhány országot pl. Chile, Hongkong, államadóssága szinte kiüti a plafont. Azaz a fiskális fegyelmet a legtöbb ország hírből sem ismeri.
Egy szó, mint száz, mielőtt belejövünk a neoliberális gazdaságpolitika bukása felett örülni, először is találkozni kellett volna vele. Kitérő vége.
És most térjünk rá arra a fantasztikus gondolatra, miért nem nyomtatunk pénzt, ha egyszer kevés a pénzünk. Sokak szerint ez lenne a megoldás. Szó, mi szó, én is így képzeltem. Mentségemre szolgáljon, hogy általános iskolás voltam, de viccen kívül ez egyáltalán nem annyira triviális, mint gondolnánk.
Lentner javaslata, hogy a magyar jegybank vásároljon magyar állampapírokat. Elvégre ezt csinálja a Bank of England, a Bank of Japan , a Fed és European Central Bank is, mások nem. Tehát nekünk is ezt kellene.
Most ezt afféle új csodafegyvernek tekintik, pedig sem nem új, sem nem csodafegyver. Ironikus módon Japánnak 1998-ban javasolta ugyanezt Milton Friedman, nesze neked mocskos neolibek, pfúj. A csodafegyverség viszont bővebb elmélkedést igényel.
Hogy működik ez a dolog? Amikor a jegybank állampapírt vásárol, akkor azzal új pénz keletkezik, amit a kormány el tud költeni belátása szerint. Pár év múlva pedig a költségvetés szépen visszavásárolja a kötvényeket és ketté tépi őket. Ezzel az akkor létrehozott pénz meg is szűnik létezni, csak némi kamat marad utána, azt is a jegybanknak kell fizetni.
Ez idáig szuper jól hangzik. Az első bibi, hogy vélhetően a költségvetés pár év múlva sem lesz szufficites, hisz ahhoz komolyan fegyelmezett költségvetés kellene, ezért ezt csak újabb kötvénykibocsájtással tudja megoldani. Van okunk feltételezni, hogy megint a jegybank általi kötvényvásárlást preferálja az állam, tehát a korábban kinyomtatott pénz a rendszerben marad. Sőt, ismerve a politikát nyugodtan feltételezhetjük, hogy az a folyamat, ami miatt az állam újabb és újabb hitelre szorul továbbra is fennáll, tehát a korábbi hitelt is csak újabb hitelből tudja kifizetni. Sőt még többre, most erre szeretnék vesztegetni pár szót.
A nem elégséges elkölthető pénz problémájával már az ókori uralkodók is találkoztak. Ennek kezelésére találták a pénz nemesfémtartalmának csökkentését. Ez a pénznyomtatás ősi módja. Ennek a módszernek triviális előnye, hogy az államkincstár több érmét tud kiadni ugyanannyi arany felhasználása mellett.
Egy egyszerű, de annál fiktívebb példán érzékeltetve (ez csak egy blogposzt), ha kezdetben a kincstárban volt 1 millió buznyák, meg a gazdaságban is 1, akkor ezután úgy fog leltár kinézni, hogy kincstár: 1 + 0,1, mindenki más: 1,0. Idáig mindenki el szokott jutni. Azaz a pénznyomtatás jó. Amíg az a pénz ott csücsül a kincstárban nincs is semmi gond, de mondjuk haszna se sok. Addig az csak jellegzetes formájú papírfecnik nagy kupacokban, vagy egy csomó érme, amik a helyet foglalják.
Aztán az állam neki áll költekezni és elkölti mind az összes újonnan nyomott vagy vert pénzt. Ezzel a kincstár készlete 1,0-re csökken, mindenki másé 1,0+0,1-re nő. Most mindenki nagyon boldog. Egész addig, amíg a piaci szereplők észre nem veszik a megnőtt keresletet és azt, hogy ez lehetőséget jelent az áremelésre. Már pedig a kereskedő, iparos stb. egy olyan állat, amelyik addig emeli az árat, ameddig csak tudja, anélkül, hogy az visszaütne rá. Sőt az egyszeri alkalmazott is bátrabban kér több pénzt, ha jól megy a cégnek. Ez összességében azt eredményezi, hogy ugyanaz a szolgáltatás és termék többe fog kerülni. Ez az infláció.
Azaz a kincstárban nominálisan ott fog csücsülni az 1,0 millió buznyák, de vásárló erő szerint (hasra ütés! Senki ne kössön bele, hogy ezt nem lehet ilyen egyszerűen számolni!) már csak 0,91 millió régi buznyáknyi szolgáltatást lehet érte vásárolni. Azaz effektíve hiány keletkezett a kincstárban anélkül, hogy egyetlen millibuznyák is elhagyta volna az épületet. Ez az államnak triviálisan nem jó, ezért az állam lépéskényszerbe kerül. Vagy javít az egyensúlyán (megoldja, hogy kijöjjön a 0,91-ből is) és akkor sikeresen kihasználta a meglepetésinfláció adta haladékot (ez ugyanis nem azonnal jelenik meg az inflációban). Vagy kénytelenek újabb pénznyomtatással pótolni.
Ha újabb pénzt nyomtat, akkor megúszta a dolgot, képes helyreállítani a kincstárban található pénz vásárlóerejét. Legalábbis addig, amíg el nem költi és a piaci szereplők fel nem figyelnek a megnövekedett keresletre.
A dolgot tovább komplikálja, hogy a piaci szereplők alkalmazkodnak. Ha azt látták, hogy eddig volt infláció, feltételezik, hogy továbbra is lesz. Azaz a zöldséges már megszokásból is emeli az árait és nem várja meg, hogy megérezze a keresletemelkedést. Ez viszont azt eredményezi, hogy az állam nem hagyhatja abba hirtelen a pénznyomtatást, mert akkor a piaci szereplők várakozásai elinflálják az ő tartalékait.
És ezzel beindult a verseny, hogy tudunk-e olyan gyorsan nyomtatni pénzt, mint amilyen gyorsan az elveszti az értékét. Ameddig egy gazdaság nincs nagyon mélyen benne a kakiban, ez szokott menni. Az inflációt be lehet állítani egy adott (nem feltétlenül alacsony) szintre. Ha nem (pl. háború van és nem lehet visszafogni a kiadásokat), akkor jelentkezik a hiperinfláció. Az állam csak úgy képes fenntartani a működését, ha gyorsabban nyomtatja a pénzt, mint ahogy az elveszti az értékét, a piaci szereplők pedig azért emelik egyre gyorsabban az áraikat, hogy ne ők bukjanak a pénz gyors értékvesztésén.
A valóság ennél jóval összetettebb, mert itt feltételeztem, hogy az emberek a kapott pénzt, el is költik. Holott ezt éppen meg is takaríthatják. Ekkor viszont nem keletkezik infláció, mert nem nőtt meg a kereslet. Ekkor az állam könnyített a terhén és látszólag nagyon olcsón tette. Bár ez ugyanúgy szélsőség, mint az, hogy mind elköltötték. Valóságban sok tényező dönt arról, hogy mekkora részét költik el, és mekkora részét takarítják meg, többek közt a már kialakult infláció is beleszól. Minél nagyobb, annál nagyobb részét költik el gyorsan, ezáltal annál jobban hozzájárulnak az inflációhoz.
A valóság azonban még ennél is komplikáltabb, ugyanis az országok nem zárt rendszerek. Kereskedünk külföldi szereplőkkel. Tehát a pénz egy része óhatatlanul külföldre távozik. Másrészről, a külföldi szereplők is felfigyelnek ám az elértéktelenedő pénzre, ezért egyre kevesebb más pénzt adnak érte. Azaz a valuta leértékelődik. Ennek vannak előnyös oldalai is, pl. a jobb versenyképesség, amit az okoz, hogy a munkabérek és egyéb költségek a termék árában leértékelődnek. Ugyanakkor az is igaz, hogy az import termékek ára hazai szemmel nézve emelkedik. Ez különösen fontos, amikor a versenyképességet nézzünk, mert ha a termék árának jelentős részét import termék teszi ki, akkor a gyenge valuta keveset segít a versenyképességen. Hasonlóan kedvezőtlen a helyzet a külföldi valutában nyilvántartott tartozásokat illetően. Azok szintén belföldi szemmel nézve felértékelődnek, azaz nehezebbé válik azok ledolgozása.
És itt érkezünk meg ahhoz, hogy miért nem csodafegyver a pénznyomtatás, beleértve ennek a jegybankon keresztüli formáját is. Nem csak azért, mert hosszútávon nem oldja meg a problémákat, hanem azért sem, mert különböző országokban különböző hatásai fognak dominálni.
Ha összehasonlítjuk Magyarországot az Egyesült Államokkal, akkor hatalmas különbségek fognak a szemünkbe ötleni. Míg az USA egy hatalmas, lényegesen zártabb gazdaság és szinte minden nemzetközi kereskedelem az ő pénzében van elszámolva, addig Magyarország nagyon erősen rászorul különböző termékek importjára, különösképp energiahordozókra, amik árát szintén dollárban mérik.
Magyarország helyzete pénznyomtatási szempontból igen rossz. Egyrészről, elég magas a devizaadósságunk, mind az államé, mind a lakosságé, mind a vállalati szféráé. Ezért elemi érdekünk a fizetőeszközünk értékének megtartása. Másrészről, igen magas az importfüggésünk, ami megint csak azt jelzi, hogy vigyáznunk kell a fizetőeszközünkre. Harmadrészről, míg dollárból, jenből, fontból, euróból nem nagyon van hova menekülni legfeljebb aranyba, vagy svájci frankba, addig forintból nagyon sok kiút van. Amennyiben a forint megtakarítók nem érzik biztonságban megtakarításaikat el tudják hagyni a forintot és akkor megint visszatérünk oda, hogy a piac inflálja el az államháztartást. Negyedrészről, ha a befektetők úgy érzik, hogy az állampapírok nem jó befektetések, akkor az megjelenik a hozamelvárásaikban is. Ez pedig később komoly extra terhet ró a költségvetésre. Ezt a hatást szerencsére mérsékli, hogy a befektetők egy része maga a jegybank.
Miért mondtam el mindezt? Azért, hogy érzékeltessem, hogy nem arról van szó, hogy nekünk nem engedik, hanem hogy nincsenek csodaterápiák. Vannak módszerek, amik eredményesek lehetnek az egyik helyzetben, de ebből egyáltalán nem következik, hogy minden körülmények között célszerűek. Emellett ennél a módszernél egyelőre még az is igen vitatott, hogy egyáltalán eredményes-e bárhol is. Az Egyesült Államokban vannak eredmények és sokan azt mondják, hogy a quantitative easing okozza. Ugyanakkor a QE-t szintén nagyban űző Japánban, Angliában a termelési adatok változatlanul siralmasak és az EU-ban sem valami rózsás a helyzet. Tehát maga a módszer eredményessége is kérdéses, a hosszabb távú hatásairól nem is beszélve. Ennek fényében egyáltalán nem jogos számon kérni a jegybankon, hogy nem alkalmazza. Sőt, az elkövetkező vezetés számára sem biztos, hogy ajánlott.