"Az a szép a szabványokban, hogy olyan sok közül lehet választani."
- Andrew Stuart Tanenbaum

Nemrég a Mandineren megjelent egy meglehetősen ellenszenves poszt. A káromkodástól ¹, eljut a szokásos, "különben mindent szabad" és mindent összemosunk mindennel toposzon keresztül a zeneipari sztereotípiákig. A sületlenségek végén hozzáteszi, hogy
"A rapzene nem művészet tehát, hanem szórakoztatóipari melléktermék, és mint ilyenre, ipari szabványok vonatkozhatnak rá. Veszélyességének, vagy veszélytelenségének megítélése nem sérti sem a művészi- sem pedig a szólásszabadságot, nekünk magunknak kell eldönteni, meddig tűrjük és meddig nem."
Ebből kiderül, hogy nincs tisztában a szabvány fogalmával se. Erről szeretnék most pár szót ejteni (pontosabban a termékszabványokról ²).

Természetesen nevén nem nevezendő polgártársra önmagában nem pocsékolnék ennyi szót, de a probléma általános. Az emberek többségének igencsak homályos elképzelései vannak az ipari világról. Ezen, alapjaiban nem fogok tudni egy nyúlfarknyi poszttal változtatni, de egy kicsit talán igen.
Kezdeném egy rövid, de szemléletes és az idősebb számítógép-felhasználók számára ismerős mesével. Volt valaha a VGA monitor. A maga 640x480-as felbontásával és 16 színével. A korai 90-es években már nem elégített ki minden igényt, de még maga sem volt igazán elterjedve (csak pár éve volt a piacon). Ugyanakkor az interfészben még voltak lehetőségek és lévén analóg különösebb elvi átdolgozás nélkül lehetett változtatni rajta. Sok gyártó elkezdte gyártani a maga VGA bővítményeit. Ezek mindennemű központi koordináció nélkül hamarosan gyönyörűen kaotikus képet mutattak. A monitor felé küldendő jelben még csak-csak kialakult a konszenzus (könnyű volt, mert a monitorgyártók megmondták a frankót ³). Így a felbontások többé-kevésbé egységesek tudtak maradni, hanem a szoftverkörnyezethez való illeszkedés tragikusan színpompás volt. Pár éven belül minden szoftver úgy kezdte a működését, hogy megkérdezte, hogy Tseng, Video 7, Trident, ATI stb. típusú videokiterjesztést használsz-e?
Ez az állapot nem volt jó senkinek. Sem a videokártyagyártóknak, sem a szoftverfejlesztőknek, sem a felhasználóknak.
A nagy videokártyagyártók összeültek és megalapították a VESA-t (Video Electronics Standards Association = kb. Videoelektronikai szabványügyi társulás). Leültek tárgyalni és megállapodtak abban, hogy a jövőben mihez tartják magukat. Attól kezdve ezen gyártók kártyáival nem volt több kompatibilitási gond (a bugokat leszámítva). Minden kártyájukra rá volt írva, hogy VESA kompatibilis és ha a vevő meglátta a feliratot, tudhatta, hogy ha ilyen kártyát vesz, akkor nem kell különcködő driverekkel vacakolnia. Az olyan gyártók, akik nem csatlakoztak a kezdeményezéshez szép lassan kiszorultak a piacról, hisz ki akar szívni egy videokártyával?

Ez természetesen csak egy eset a sok közül, de ugyanakkor nagyon reprezentatív is. A szabványok legfontosabb tulajdonságait bemutatja.
Első és legfontosabb dolog, amit bemutat, hogy a szabvány nem törvény. A szabvány egy megállapodás az iparági szereplők között. Ha most a vicc kedvéért elképzelünk egy rapipari szabványosítást, akkor az olyan lenne, hogy a nagyobb kiadók, nevesebb sztárok, szövegírók, zeneszerzők stb. összeülnek és megállapodnak. Egy rapipari szabvány valahogy úgy nézne ki, hogy pl. "gengszterrap" kategória, percenként max. 5 durva és 8 könnyebb káromkodás, fegyverekre és erőszakra utaló szavak 30 és 60 százalék között, a tematika leírása stb.
Nyilván emberünk nem erre vágyik, hanem törvényi tiltásokra. Hát, ezt egy szabványtól nem kapja meg.
A szabványok alkalmazása ugyanis önkéntes. A megkötés annyi, hogy nem állíthatod magadról, hogy az adott szabványt betartod, ha nem tartod be, de nyitva áll annak a lehetősége, hogy nem akarsz élni vele, vagy más szabvány szerint dolgozol.
Olyan előfordulhat, hogy egy jogszabály előírja, hogy kereskedelmi forgalomba csak egy adott szabványnak megfelelő termék kerülhet. Azonban a szabvány még ekkor is a szakma belügye. A szabvány szakmai norma, az adott jogszabály viszont kereskedelmi reguláció. Ennek megfelelően az illetékes szakhatóság is válogathat az szabványok közül, hogy melyiket tekinti elvárásnak. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a hatóság maga alkosson ilyesmit. Neki nem az a dolga, illetve nem ő van tisztában azzal, hogy mi az, ami még (ésszerű ráfordítással) kivitelezhető egyáltalán, vagy mi az, ami teljesen eladhatatlanná teszi a terméket. Például ha pusztán a közlekedési hatóságon múlna, minden autóban kötelező lenne szénszálas bukóketrec, ötpontos biztonsági öv stb., viszont 50 millió forinttól kezdődnének a személyautók.
Olyan is előfordul, hogy a vevő elvárások kikényszerítik egy adott szabvány betartását. Ekkor se kötelező alkalmazni, de komoly vevő nem fogja megvenni. Pl. Ma már nem fogsz eladni semmit sem nagy tételben, ha nincs valamilyen elismert minőségbiztosítási rendszered. Ennek, persze, van némi árnyoldala is, mert megnehezíti a megszokottól eltérő megoldások elterjedését.
Van olyan is, hogy valamiről nem születik szabvány, mégis mindenki betartja pl.: a QWERTY billentyűzet elrendezés. Gyárthatsz akármilyen kiosztású billentyűzetet, de a vevők ezt szokták meg. Minden más elrendezést idegennek éreznek. Ezek az ún. de facto szabványok. Ezek nem megállapodások, inkább afféle tradíciók.

Mindez további érdekességet is mutat az arra fogékonyak számára. Ez a piaci önszabályozásnak egy igen szemléletes formája. Érdemes megnézni, hogy az ipari szereplők saját maguk számára alkotnak normákat, illetve, hogy ennek a mozgatórugója nem hatósági kényszer, hanem a jól felfogott és jó értelemben vett önérdek. Bizonyos játékszabályok elfogadása mindenki számára előnyös.
Még döbbenetesebb lehet a kívülálló számára a biztonsági szabványok léte. Azért döbbenetes, mert még ezeket is a ipar szülte és nem az államapparátus. Az ember azt várná, hogy jött az állam és megregulázta a biztonságot semmibe vevő vállalatokat, de szerencsére nem ez történt. Mint iparban dolgozó ember, ennek nagyon tudok örülni. Ez lehetővé teszi, hogy a szabványok betarthatóak legyenek. Ne legyenek a realitásoktól nagyon elrugaszkodva ⁴ és mit szépítsük, sehol nincs több tapasztalat egy problémakörről, mint ott, ahol abból élnek. (Nem véletlen, hogy törvényszéki kérdésekben is gyakran fordulnak iparági szereplőkhöz.)
Természetesen, mint semmilyen szabályozás, ez se mentes a tökéletlenségektől.
Például a probléma felismeréséig és a felismeréstől a megoldásáig évek telhetnek el, de senki ne higgye, hogy az állam gyorsabb e téren. A normaalkotásban igen, de a problémafelismerésben nagyon nem. A problémákat sokkal gyorsabban felismerik azok, akik naponta szembesülnek vele, mint egy a problémától elszigetelt irodában ülő hivatalnok. Vagy említhetném még a regulatory capture néven ismert problémát. Ez azt jelenti, hogy valamely döntő befolyással rendelkező résztvevő a maga képére formálja a normát (ez vonatkozik a jogszabályokra is ám!) és attól kezdve azok nem a közérdeket szolgálják, hanem az övét. Itt viszont bejön a képbe, hogy a jogszabállyal ellentétben a szabvány alkalmazása nem kötelező, tehát ha elég ellenzéke van a befolyásos résztvevőnek és azokban megvan a kooperációra a hajlam, akkor a többi kisebb szereplő tud alternatív szabványt alkotni és ki tudnak szabadulni a szabályozási csapdából.
Olyan is előfordul, hogy rivális szabványok háborúja alakul ki. Két hasonlóan erős csoport szabványa versenyez egymással. Ilyen volt a közelmúlt blue ray kontra HD-DVD háború. Ez egy kellemetlen állapot, mert két részre szakad a piac és, ha egy nap eldől a harc, lehet, hogy bukod az addigi befektetéseidet.
Ezek a problémák szerencsére ritkák, mert minden szereplőnek érdeke, hogy legyenek keretek és értelmes emberek általában meg tudnak állapodni úgy, hogy a végén mindenkinek jobb legyen.

Ide most valami frappáns befejezés kívánkozna, de nem jut eszembe. Ezért ilyen sután fejezem be. Remélem ezzel a rövidke írással kicsit közelebb hoztam pár dolog megértését.

1 ami a kultúra velejárója, még ha nem is tetszik. Pl. még büszkék is vagyunk arra, hogy milyen színesen tudunk káromkodni.

2 Remélem nem fognak egy éjjel rajtam ütni az MSZT kommandósai :)

3 A színes monitor felbontása nem változtatható folytonosan.

4 Idevágó vicc: A szorgalmasan kaszálja a lucernát. Az egyik nap ellátogat hozzá Novotny, és így szól:
- Mennyit teljesít egy nap?
- Egy holdat! - válaszolja büszkén a paraszt.
- Az kevés! Nálunk naponta két holdat vágnak le.
- Ez hogy lehet? - ámul a paraszt.
- Úgy, hogy a nyél mindkét végén van kasza, így nincs üresjárat. Oda-vissza vágva van a rend.
A parasztnak tetszik az ötlet, és tényleg többet tud aratni. Egy hónap múlva maga Brezsnyev látogat el hozzá:
- Mennyit kaszál egy nap?
- Két holdat! - húzza ki magát a paraszt.
- Az kevés! Nálunk naponta négy holdat kaszálnak, ugyanis mindenki köt egy gereblyét a derekára, és egyben össze is húzza maga után a rendet.
A paraszt ezt is megfogadja, és tényleg gyorsabban halad. A harmadik hónapban Kádár látogatja meg. A paraszt eldobja az összes szerszámát és rohanni kezd. Mire Kádár:
- Álljon meg, hova rohan? Nem is tudja, mit akarok mondani magának!
- De igen! - válaszolja a paraszt - Azt, hogy akasszak a tökömre egy viharlámpát, hogy éjszaka is tudjak dolgozni.