Bekövetkezett, amire nem számítottam. Az Európai Unió közös katonai műveletbe kezdett.

"A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz."
- Raimondo Montecuccoli

Nyilvánvalóan presztízskérdés az EU számára, hogy erőt mutasson, különösképp a választásra készülő Nicolas Sarkozynek lenne fontos, ha beírhatna az önéletrajzába egy nyertes háborút. Ebből a szempontból Líbia ideális célpont. A hadserege nem túl erős, nem is kimondottan korszerű és a rezsim támogatottsága is kétséges. Egy saját polgáraira támadó diktátor elkergetése, vagy pláne elfogása igen komoly propaganda értékkel bírna.
Ami miatt mégis meglep a beavatkozás az az, hogy az EU sose volt képes egységes fellépésre. Igazából most is csak korlátozottan egységes. Mind politikailag, mind katonailag igen heterogén társaság. Vagy, ami ennél is fontosabb, hogy az EU országai mind eladósodottak, magas munkanélküliségtől szenvednek és a háború mindig is igen drága mulatságnak számított. Ezen országok még konjuktúra idején sem képesek finanszírozni egy elhúzódó konfliktust, pláne nem az adósságválság közepén. Ezért az egész vállalkozás sikeressége érdekében létfontosságú a gyors lezárás. Ennek azonban ellentmond, hogy a szövetséges erők korlátozott háborúra rendezkednek be.
A korlátozott háború, mint koncepció a vágy-vezérelt gondolkodás és a villámháború közé kívánkozik a szótárba. Abból indul ki, hogy fél kézzel is győzni fogunk, tehát a másikra nincs is szükség. Eddigi tapasztalatok igen vegyesek, de inkább negatívak.

Jelen eseteben ugyan nem számítok arra, hogy Kadhafi huzamosabb ideig hivatalában marad, arra azonban igen, hogy a felkelők győzelmével nem ér véget a konfliktus. Bár talán (nem biztos, nem értek hozzá) az irakihoz hasonló etnikai és vallási ellentétek nem feszülnek a térségben, abban biztosak lehetünk, hogy a felkelők nem alkotnak homogén csoportot. Céljaikban legalább akkora különbségek lehetnek, mint hazánk egykori rendszerváltóiéiban, de mivel itt nem egy békés átmenetről van szó, egyáltalán nem biztos, hogy a fegyverek elhallgatnak a diktátor bukásával. Ez viszont évekig tartó katonai jelenlétet igényelhet.

Különösen izgalmas a kérdés, ha azt nézzük, hogy Líbia nem az egyetlen problémás ország a környéken. Jemen a polgárháború szélén áll, Tunéziában egyelőre nincs kormány, Egyiptomban a kormány tartja magát, de ott is reccsent egyet a rezsim. Tehát munka lesz dögivel.

Azt hiszem fel kell tennünk magunknak a kérdést: Vajon tényleg készen állunk arra, hogy átvegyük a bádogcsillagot?