Volt valaha egy befolyásos ember, Grigorij Jefimovics Raszputyin. Személyes karizmájával ujja köré csavarta a cárt, minden nemes és hozzáértő őszinte megrökönyödésére. Sokan varázslatos erőt tulajdonítottak neki, holott csak egy kókler volt. Mégis bármilyen államügyről volt is szó, megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számított.
Nekünk ilyenünk nincs. Van helyette Matolcsy Györgyünk.
Azért nevezem őt Raszputyinnak, mert szemmel láthatólag van némi analógia. Orbán Viktor valamiért -minden belső és külső kritika ellenére- olyan mértékű bizalmat táplál iránta, amit nehéz elképzelni fekete mágia különleges karizma nélkül. Ő is valami mágikus charme következtében szokatlan befolyásra tett szert, ami megingathatatlannak látszik a nyilvánvaló bakiözön ellenére is.
Oké, de miért nevezem kóklernek?
Erre egyrészről okot adnak a nyilatkozatai, melyek vagy sértettek, vagy gyakori korrekcióra szorulnak, vagy igencsak nehezen magyarázhatóak a közgazdaságtan eddigi ismereteivel.
Másrészről munkássága már régóta ismert és abban meglehetősen furcsa gazdasági koncepciók találhatók.
Harmadrészről úgy látszik, hogy ignorálja a gazdasági válság legfontosabb -bár egyébként régóta ismert, de mindig elhessegetett- tanulságát: Az állam nem mindenható. A gazdaság strukturális problémáit nem lehet pusztán monetáris vagy fiskális eszközökkel megoldani.
Mi a konkrét kiváltója írásomnak?
A kormány elszánta magát az államadósság csökkentése mellett, ami feltétlen üdvözlendő (és már régóta várt). Mindemellett feltétlen célja a magas gazdasági növekedés is, ami szintén jól hangzik.
Azonban a dilettáns legfőbb ismérve, hogy tettei ellentétesek a célkitűzéseivel. Az intézkedések nem kis része pont a gazdaság infrastruktúráját szorongatja, amire a növekedésnek épülnie kellene. Most mondhatnánk, hogy na bumm, legfeljebb alacsony növekedéssel csináljuk meg az adósságcsökkentést, de sajnos a tervnek szerves része a magas növekedés, ezért ha a növekedés alulteljesít, akkor az adósságcsökkentés is. Tehát a terv a saját végrehajtását akadályozza.
Úgy gondolom, hogy érdemes lenne beszélni a gazdasági infrastruktúra szerepéről, illetve annak félrekezeléséről (természetesen csak dióhéjban, mert ez egy vaskos könyv is lehetne).
- Energia. Az energia az anyag változtatási képessége. Ha át akarunk alakítani valamit valamivé, vagy a helyzetét, hőmérsékletét, formáját atb. akarjuk megváltoztatni, akkor az energiát igényel. Ebből adódóan az olcsó energia megléte minden ipari tevékenység kulcsfontosságú feltétele. Ha nincs olcsó energia, nincs hatékony gyártás. Nem meglepő módon a technika- és gazdaságtörténet több jelentős ugrásszerű változása pont egy-egy új energiaforrás, illetve hordozó hasznosításához köthető (vízkerék, szén, gőzgép, robbanómotor stb.). Sajnálatos módon, azonban az energiaszektor különadója pont az olcsó, hatékony energiaszolgáltatás ellen hat.
- Szállítás. A hatékony piac egyik szükséges feltétele, hogy az áru könnyen jusson el az egyik helyről a másikra. Szintén nem véletlen, hogy mindig is gazdasági átrendeződéssel járt egy-egy új szállítás mód megjelenése (kerék, kéttengelyű kocsi, kormánylapát, gőzhajó stb). Hovatovább a mostani globalizálódott világunk kulcsa is az, hogy olcsón és gyorsan tudunk nagy tömegű árut szállítani a Föld egyik pontjáról a másikra. Számomra ez adja a kérdést, hogy ha a szállítás ennyire fontos, akkor az útdíj vajon a növekedést és versenyképességet szolgálja-e?
- Bankok. A gazdaság növekedése szempontjából nagyon fontos, hogy a pénz is megtalálja azt a helyet, ahol a legjobban hasznosul. Ebben játszanak nagy szerepet a bankok. Ők gyűjtik össze a megtakarításokat és juttatják el a hitelt igénylőkhöz. Ahhoz, hogy ez a folyamat gördülékeny legyen, nem elégséges az alacsony jegybanki kamat, de az is kell, hogy a bank merjen hitelezni. Ha a bank nem mer hitelezni, mert pl. a követelési behajthatatlanok (pl. kilakoltatási moratórium), akkor a bank nem hitelez, hanem ráül a pénzre, ezáltal a nagy tőkeigényű műveletek (pl. ingatlanvásárlás, gyárépítés) nem hajthatók végre nehézségek nélkül. A bankadó szintén a kihitelezhető pénzmennyiség rovására megy.
- Tőzsde. A tőzsde nem más, mint egy gyors működésű piactér, ahol tulajdonjog, illetve nem banki hitelek (kötvények) cserélnek gazdát. Ennek működését szerencsére a kormány tervei nem fenyegetik, bár egyelőre probléma a piac kicsi mérete.
- Információáramlás. A hatékony piacnak feltétele, hogy a vevő és az eladó könnyen egymásra találjon. Egy több telephelyen működő vállalatnál fontos, hogy az egyes helyek könnyen tudjanak egymással kommunikálni. Mindez gyors, olcsó, információ áramlást igényel. A távközlési cégek megadóztatása viszont pont az olcsóságot és az infrastruktúra korszerűségét veszélyezteti.
- Jogrend. Bármilyen befektetőről legyen is szól egy idő után szeretne profitot realizálni és lehetőség szerint kiszámítható mennyiségűt. Erre csak akkor van módja, ha a befektetési környezet biztonságos és stabil. Ezt a biztonságérzetet nem erősíti a magántulajdonhoz való jog alkotmányból való kivétele, sem pedig a lehetőség, hogy az állam homályos feltételek mellett átvételheti az irányítást.
A XX. században már megszokhattuk, hogy az állam dolga nem csak a háttér biztosítása, hanem a gazdaság folytonos macerálása (és a következmények enyhítésére újabb macerálás). Ebből a keretből Matolcsy sem lép ki, de úgy tűnik, hogy a háttér biztosításával is gondok vannak, ez pedig igen kockázatossá teszi a tervet. A kérdés, hogy a kudarc esetén elég lesz-e a sárm Raszputyin sorsának elkerülésére? Tartok tőle, hogy az ő esetében igen. Persze, lehet, hogy ez nem csak a sárm hatása, hanem azé is, hogy jó társaságban van. Nagyon elnéző tud lenni.