Nem tudok teljesen karácsonyi hangulatba kerülni, ezért írok.
Tegnap írta valaki, hogy "elszomorito figyelni, amint az ostromlott var lakoi, a vedoket tekintik ellenfelnek, es meg szelesebbre kivanjak tarni a kapukat az ostromlok elott."
A következő történet a képzelet szüleménye. A valósággal való bárminemű párhuzam kizárólag véletlen.

Hol volt, hol nem volt, volt egy vár. A lakói bezárva éltek már másfél éve. Azt mondták nekik, hogy ostrom alatt állnak, bár az ostromlók kiléte felől nem sokat lehetett tudni. Mindenesetre a vár vezetői elszántak készültek az ostrom elhárítására.
A falakat megmagasították bútorokkal és konzervekkel. Többen észrevételezték, hogy ez meglehetősen szokatlan módszer, de a várkapitány mindenkit megnyugtatott, hogy a lehető legjobb kezekben vagyunk. A helyettese igazi katonai zseni. A módszerei, bár szokatlanok, de sokkal jobbak, mint más hadvezérekéi. Majd meglátjuk.
Vártunk, de semmi nem történt. Mondták, hogy fog.
Hogy teljen az idő, átnevezték a kaput a Nemzeti Átjárás Portájává. Kinevezték pár embert véletlenszerűen választott posztokra. Még a kapitány kedvenc lovának is találtak egy tetszetős posztot, ő lett a strázsamester.
De mind az ostrom, mind a csoda valahogy váratott magára.

Kívülről időnként lehetett hallani ordibálást, valami olyasmit, hogy "mi folyik odabent?", meg "jól vagytok? Ne segítsünk?". Ilyenkor a kapitány lelkesítő beszédet tartott, elmesélte, hogy kint milyen veszedelmek várnak ránk és emeltek még egy kicsit a barikádon a fal tetején. Az ordibálás, persze egyre hangosabb lett, ezért a falépítést gyorsították. Amikor elfogytak a lakótorony bútorai, akkor elkezdték a lakókéit begyűjteni. Ez váltott ki némi morgolódást, de hamar rendre intették a renitenseket.
Sok embernek feltűnt, hogy akik kint ordítoznak, azok nem is az ellenség, hanem a szövetségeseink, de a kapitány nem hallgatott rájuk.
Ő csak azzal volt elfoglalva, hogy a vár közepén álló tavon úszó búvárnaszád kezelési utasítását tanulmányozza. Eszerint, ha a búvárnaszádot elkezdjük süllyeszteni, attól a vár fel fog emelkedni és akkor aztán senki nem veszi be, de nem ám. Benne van a könyvben, amit helyettese, a katonai zseni írt. Már pedig a kinti módszerek mind kudarcot vallottak, ezért ennek jónak kell lennie, ez egyértelmű.
Talpnyalókból álló hűséges segítői is kezdték érezni, hogy a helyzet egyre kínosabb, de tudták, hogy nekik addig jó, amíg a kapitány a helyén marad. Ők addig részesülnek a kevéske élelmiszerből, amíg a vezetőség közelében maradnak és bárki venné is át a vezetést, őket aligha tartaná meg. Szóval tették, amit ebben a helyzetben tenni lehet. Minden lehetséges módon kiálltak mellette.
Az élelem kezdett elfogyni, ezért pár ember kiordított a szövetségeseknek, hogy katapultáljanak már be egy kis kaját. Mondták rendben, de nyissuk már ki azt a _sípszó_ kaput és akkor tudnak normálisan is adni.
Ezen még a kapitány is elgondolkozott, de aztán úgy döntött, hogy ez trükk. Csak a búvárhajónk kell nekik. Azért, mert odakint nagy bajban vannak.

Hát így állunk. Várjuk a karácsonyt, kicsit csüggedten, kicsit megkeseredetten. Se bútor, se konzerv, viszont az alig 3 méter mély tavon egy üzemképtelen búvárhajó készül megemelni a várfalakat.

Ennek ellenére kellemes karácsonyt, és fel a fejjel! Szüleink, nagyszüleink túléltek már valódi ostromot is és mi sem vagyunk gyengébbek.