Jeffrey Tucker szép példabeszéde, amit egy Grimm mese inspirált. Fordítás következik, eredeti itt.
A Grimm testvérek tündérmeséi többek között azért is varázslatosak - sokkal inkább mint az őket megelőző folklór - mert egy olyan világgal foglalkoznak, ami ismerős számunkra. Egy világgal, ami épp akkor, a korai 19. században kezdett kialakulni, amikor ezeket a meséket először nyomtatták ki és terjesztették. Olyan emberekkel, jelenségekkel és eseményekkel foglalkoznak, amik elsősorban a ma középosztálynak vagy polgárságnak nevezett társadalmi rétegre voltak hatással.
Ez az a világ, ami a Grimm testvérek által leírt mesék hátterét adja.
Jó példa erre az a rövid történet, aminek címe: "A suszter manói." Egy cipész és a felesége keményen dolgoztak mesterségükben, és mindennap cipőket készítettek.De a bőr drága volt, és nem számított, hogy mennyire keményen dolgoztak, a vállalkozásuk veszteséges maradt. Adtak el ugyan cipőket, de nem tudtak elég gyorsan sokat készíteni. Az idő elteltével nem egyre gazdagabbak, hanem egyre szegényebbek lettek.
Egy este a suszter kint hagyta az asztalon az előkészített bőrt és elment aludni. Másnap reggel egy csodálatos pár cipő várta abból a bőrből, amit az asztalon hagyott. Az elkészítése hibátlan volt. És a legtökéletesebb stílusban készültek. Szép árat tudott kérni értük attól a vevőtől, akit ezek a cipők nagyon lenyűgöztek. Ez az eseménysorozat megismétlődött másnap, majd az utána következő nap is. Néhány hónappal később a suszter és felesége anyagilag stabil és a felemelkedő középosztály tagja lett. Az anyagi aggodalmaiknak vége lett, boldogok és nyugodtak voltak.
Ekkor a suszter így szólt a feleségéhez: "Fönt kéne maradnom ma este, így esetleg kideríthetem, hogy ki jön ide és csinálja meg a munkámat helyettem." A felesége egyetértett és mindketten fennmaradtak megnézni, hogy mi is történik éjjel.
Meg kell hagyni, az események ilyen fordulata igencsak meglep. Úgy gondolná az ember, hogy a kíváncsiságuk jóval korábban arra készteti őket, hogy kivizsgálják az eseményeket. Miért nem maradtak fent miután a bőrből már másodjára vagy harmadjára is cipő lett? Miért vártak ilyen sokáig, hogy gyarapodásuk okát felderítsék?
Mindenesetre fennmaradtak és látták, hogy két meztelen manó dolgozik a bőrön és készítenek belőle remek cipőket. A feleség figyelmesen eldöntötte, hogy visszaadja a szívességet és készített nekik kicsike kis ruhákat. Amikor a manók megtalálták azokat, felvették őket és nagy boldogságban távoztak. Soha nem tértek vissza, de a
történet biztosít minket arról, hogy ez nem gond, hiszen a suszter üzlete már nyereséges volt. A cipész és felesége hosszú és sikeres életet éltek ezek után.
Szegénységből gazdagságba
Ebben a történetben az akkori kereskedelmi társadalomban élő középosztály sikertörténetének archetípusát ismerhetjük meg. A pár útja a szegénységből gazdagságba rövid idő alatt történt meg. Ez nem azért történt meg, mert a király szívességet tett nekik vagy aranyat találtak, azért meg végképp nem, mert loptak vagy raboltak volna. Sokkal inkább a munka és kereskedés, valamint az éj leple alatt megjelenő ismeretlen segítők voltak sikereik oka - utóbbiak kegyeit sosem keresve, de mélyen tisztelve.
Alkalmazzuk ezt a történetet jelen időnkre. Mindannyian a szegény suszter helyzetében vagyunk, akiket jótevők segítenek. A természetben a túlélésért küzdenénk, mint ahogy a teljes emberiség tette ezt egészen a középkorig, amikor is az általunk ismert kapitalizmus első szikrái megjelentek a látóhatáron. Az ezután jövő több száz év során, és különösen a 19. században az élet megváltozott. A természetes állapot megszűnt, a világ pedig az emberek jólétének szolgálatába lett állítva.
Ezt William Bernstein így foglalta össze: "I.sz. 100-tól kezdve az emberek jólétében változás történt, de ez olyan lassú és bizonytalan volt, hogy az átlagember 25 éves átlagéletkora alatt nem volt megfigyelhető. Aztán nem sokkal 1820 után a jólét egyre jobban növekedett; minden egyes generációban a gyerek élete sokkal kényelmesebb, informáltabb és kiszámíthatóbb lett, mint az szüleié volt."
Egy folyamatosan prosperáló világba születtünk, amit nem a mi generációnk hozott létre. Lehetőségünk van idősebb kort megélni, ami teljesen új a történelemben és amit csak úgy 1950 óta várhatunk el. A népesség számának változása is hűen mutatja ezt a drasztikus változást. Nagyjából 250 millió ember élt a Földön 2000 évvel ezelőtt, és 1800 körül érte el az egy milliárdos határt. 120 évvel később ez a szám megduplázódott. 1960-ra három milliárd ember élt bolygónkon, ma pedig ez a szám 7 milliárd. Ezt egy ábrán szemléltetve a világ stagnált a feljegyzett történelmi idők kezdetétől az ipari forradalomig, amikor az általunk ismert életet először megtapasztalhatta az emberiség.
Ha mindannyian a történet suszterei vagyunk, a prosperáló világunk - a világ, ami az okos-telefont, egészségügyet, az autók számára fontos üzemanyagot, valamint a bárkit egy gombnyomással videón keresztül elérhető rendszert produkálta - jelképezi a manókat, akik eljönnek éjjel, hogy az általunk készített bőrt eladható termékké varázsolják. A legtöbbünk nem tett semmi olyat, ami ezt a csodálatos világot lehetővé tette. Születésünkkor felkeltünk és egy gyönyörű pár kész cipőt találtunk, amit nekünk készítettek.
Korábban azt írtam, hogy furcsának találtam, a suszter és felesége miért várt olyan olyan sokáig, hogy kiderítse, ki vagy mi változtatta a kint hagyott bőrt cipőkké. Hogyan várhattak hónapokat anélkül, hogy kíváncsiak lettek volna, mi az oka meggazdagodásuknak? Hogyan tekinthettek a boltjukban történő varázslatra, mint hasznos, de normálisnak mondható eseményre, aminek csak jóval később jártak utána?
Azonban pontosan így viselkedik manapság mindenki. Rengeteg kincs vesz körül minket ebben az ember építette világban, amihez még hasonló sem volt az emberiség történetének 99%-ban. És milyen kevés ember próbálja felderíteni az okokat! Sokan ezt készpénznek veszik.
Használjuk a technológiát, a világ minden tájáról származó ételt be tudunk szerezni az otthonunktól néhány sarokra, fel tudunk ülni repülőkre, amik a bolygó bármely pontjára eljuttatnak minket, pillanatok alatt kommunikálhatunk bárkivel és a várható élettartamunk 80 vagy afölött van, és ennek ellenére hihetetlen módon közömbösek és közönyösek vagyunk azon erők természete iránt, amik a kegyetlen természetet ilyen földi paradicsommá változtatták.
A piacok varázsa iránti ellenszenv
Valójában a helyzet rosszabb ennél. Sokan nyíltan ellenségesek azon intézményekkel és gondolatokkal szemben, amik lehetővé tették ezt a bőséget. Mind láttuk azokat a tüntetéseket a tévében, ahol fiatalok iPhone-nal a kezükben mérgesen rázzák az öklüket a kereskedelem, kapitalizmus és tőkefelhalmozás felé és pont olyan szabályozásokat, kisajátításokat és erőszakot követelnek, amik garantáltan visszahozza a múltból a kasztokat, a szegénységet és a rövidebb élettartamot. Azt tervezik, hogy megölik a manókat.
A mesében csak két manó van. A valóságban a tudósok arra jutottak, hogy valójában hat van, a nevük pedig ...
Az első a magántulajdon, ami nélkül nincs befolyásunk a körülöttünk lévő világra. Nem lenne rá szükség, ha mindenből korlátlan készleteink lennének, de a dolgok szűkössége miatt a kizárólagos tulajdon az első feltétele világunk fejlődésének. A kollektív tulajdon értelmetlen a dolgok szűkösségének figyelmen kívül hagyása miatt.
A második a kereskedés. Amíg önkéntes, minden csere kölcsönös előnyök miatt jön létre. A kereskedelem egy lépéssel több az ajándékozásnál, ugyanis mindkét fél jobban jár azzal, hogy valami újra tett szert. A csere az, ami lehetővé teszi a cserearányok, a pénz alapú gazdaság, és ennek következményeként a nyereség és veszteség számításában fontos mérleg létrejöttét, ami a gazdasági racionalitás alapja.
A harmadik a munkamegosztás, ami lehetővé tesz mindenki számára előnyös együttműködések létrejöttét, ezzel kölcsönösen gazdagabbá téve mindenkit. Ez több, mint a feladatok egyszerű felosztása. Ez lényegében mindenkinek a társadalom építésébe történő integrációja. Még a minden tehetséggel és képességgel megáldott egyén is nyer azzal, ha együttműködik a kevésbé képzettel. Ennek a ténynek a felfedezése az igazi felvilágosodás kezdete. Ez teszi lehetővé a háború felváltását kereskedelemre és a kizsákmányolás felváltását együttműködésre.
A negyedik a kockázatot vállaló vállalkozások, amik bátran felrántják a bizonytalanság leplét az előlünk rejtőző jövőről és egy lépést tesznek feléje, hogy minden lehetséges fejlődés részesei legyünk. A jövővel kapcsolatos bizonytalanság az a valóság, ami a teljes emberiség kezét megköti; a vállalkozó az, aki ettől nem fél, hanem lehetőséget lát mások életének jobbá tételére, hogy profitot realizáljon.
Az ötödik a tőkefelhalmozás, azon termékek felhalmozása, amiket nem fogyasztásra, hanem más termékek előállítására használunk. A tőke az, ami lehetővé teszi az F. A. Hayek által csak "kiterjesztett rendnek" nevezett jelenséget, ami az idő múlásával az életünket stabilizálja. A tőke teszi lehetővé a tervezést, nagyobb mennyiségű dolgozó felvételét, azt, hogy a befektetők egy szebb jövőt tervezhessenek és építsenek.
A hatodik manó nem egy intézmény, hanem egy hozzáállás. Ez a jobb élet utáni vágy és az a hit, hogy ez megvalósítható a megfelelő útra lépve. A fejlődésben való hit. Ha ezt elveszítjük, mindent elveszítünk. Még ha az összes korábbi feltétel a helyén van, az intellektuális és spirituális vágy nélkül, hogy a természetes állapottól eltávolodjunk csak egyre mélyebb szakadékba kerülünk. Ez a hozzáállás az, ami a nyugati civilizáció hozzáállását alapvetően meghatározza, és ami mára az egész világon elterjedt.
Ez a hat manó együtt alkotja azt a csapatot, amit kapitalizmusnak neveznek. Ha nem tetszik ez a név, akkor hívhatjuk máshogy is: szabad piac, szabad kereskedelem, szabad társadalom, liberalizmus vagy kitalálhatsz más nevet is. Ami fontos az nem nem a csapat neve, hanem azok az alkotórészek, amik ezt a csapatot alkotják.
A közgazdaságtan felel meg annak, amikor a cipőkészítő pár fennmaradt éjszaka, hogy kiderítsék jó szerencséjük okozóit. Felfedezték ezeket a manókat és kiderült, hogy nincs rajtuk ruha. Úgy döntöttek, hogy készítenek nekik ruhákat a szolgálatukért cserébe. Nekünk is ruhát kell adni azoknak az intézményeknek, amik széppé tették világunkat annak érdekében, hogy az elemektől és az ellenségeiktől megóvjuk őket. És az éjszakában történő távozásuk után sem szabad elfelejtenünk, hogy mit tettek értünk.