Elolvasva stoic kolléga írását, én kicsit másképp látom ezt. Pontosabban egy más megközelítésből írnám le a problémát. Persze, az eredmény némileg hasonló, de a következtetés kevésbé radikális.

Mint az életben megannyi dolog az út is egy szolgáltatás. Ez a megközelítésem központi magja: az állam nem csak elveszi a pénzt, mert megteheti, de szolgáltat is, illetve magánszolgáltató esetében közvetlenebbül történik ugyanez és erő alkalmazása nélkül. A lényeg azonban, hogy szolgáltatást veszünk igénybe.

Tehát az út egy szolgáltatás. Elsőre nem nyilvánvaló, mert míg a vízről könnyű belátni, hogy nem csak úgy folyik a falból, hanem előtte meg kell tisztítani, fel kell pumpálni a víztoronyba stb, addig út csak passzívan hever az autó alatt. De valójában az, hogy út mindig járható legyen, az igenis erőfeszítést igényel. Nem csak az megépítése, hanem a karbantartása is, illetve alkalmankénti akadálymentesítése.
Ahhoz, hogy egy szolgáltatást mindig elérjük, amikor szükségünk van, azt az út fenntartójának kell biztosítania. Ez, természetesen, nem lehetséges minden esetben. Ezért a szolgáltatások egyik minőségi jellemzője az ún. rendelkezésre állás (availability). Definíciója: a szolgáltatás elérhetőségi ideje osztva a teljes idővel, azaz amíg elérhető, plusz amíg nem. Ez egy nulla és egy közötti szám, ideális (ám, de elérhetetlen) esetben 1.

Amikor szerződést kötünk egy szolgáltatásra, akkor abban az egyik kitétel kell, hogy legyen a szolgáltatás rendelkezésre állása. Ha a szerződésbe azt írom, hogy 0,99-es rendelkezésre állást vállalok, akkor azt azt jelenti, hogy egy évben maximum 4 napig állhat a szolgáltatás, beleértve a karbantartást és nem tervezett leállásokat is. Ellenkező esetben szerződésszegést követek el. A nem tervezett leállásokba nem számítanak bele általában a vis maior helyzetek pl. földrengés, meteorbecsapódás, földön kívüli invázió stb. A vis maior tekintetében külön ki kell kötni, hogy mi nem számít annak pl. a hóesés egy közút esetében. A hóesés, bár lehet rendkívül kellemetlen, de alapvetően nem egy előre nem látható esemény, hanem egy gyakori meteorológiai jelenség.
Ahhoz, hogy egy szolgáltató tudja hozni a tőle elvárt rendelkezésre állást, kénytelen különféle elhárítóbrigádokat fenntartani. Ezek az idő nagy részében nem csinálnak semmit, de amikor beüt a baj, akkor ott kell, hogy legyenek ugrásra készen, mert ketyeg az óra és esik a rendelkezésre állás. A nemrégiben történt hóeséses káosznál ez a bizonyos rendelkezésre állás igencsak alacsonyra sikeredett. Ha az adott útszakaszt szolgáltatási modellben vetted volna igénybe, akkor ez szerződésszegési pert vonhatna maga után. A jelenlegi üzemeltetési modellben azonban az "így jártál" kategóriába esik.

Visszatérve a szükséges rendelkezésre állás biztosításához, természetesen, ezeket az elhárítási feladatokat nem szükségszerű házon belül tartani. Adott esetben célravezetőbb lehet alvállalkozókban gondolkodni. Az alvállalkozós módszer például nagyon jól működik egy liftszerelő esetében. Ha bedöglik a lift, akkor hívunk egy liftszerelő céget és nem tartunk fent egy saját liftszerelő csoportot. (Természetesen, ha egy 500 liftes komplexumot üzemeltetünk, akkor ezt is érdemes megfontolni.)
A komolyabb rendkívüli helyzetek, pl. egy tűz sokkal ritkábban következik be, ezért nem érdemes minden szolgáltatónak saját tűzoltóbrigádot fenntartani. (A nagyobb gyárak egyébként szoktak).  Tíz évente egyszer van rá szükség, addig csak viszi csak viszi a pénzt, gyakorlatoztatni kell stb. Egy külső cég/szervezet ezzel szemben sok ilyen igényt ki tud szolgálni, ezért tud specializálódni, komolyabban felszerelkezni stb. Egy szóval profi szolgáltatást nyújtani. A dolog hátránya az, hogy a vészhelyzetek általában sürgetőek, és nincs idő alvállalkozót keresni, árajánlatot kérni stb. Erre lehet megoldás az is, hogy az adott cég szerződést köt katasztrófa elhárító céggel, ebben az esetben viszont fizetnie kell a rendelkezésre állásért is. Ezt viszont nem szívesen csinálja senki sem, hiszen nehéz megmondani, hogy milyen valószínűséggel és mekkora kár keletkezhet. A menedzsment szívesebben költ kézzel foghatóbb dolgokra. (Legalábbis az első alkalomig.)

Természetesen, az sem szükségszerű, hogy önállóan tartsunk fent egy ilyen szervezetet, mert lehet más hasonló cipőben járó szolgáltatókkal közösködni is. Ezzel lehet csökkentetni a saját kiadásainkat, cserébe viszont együtt kell működni másokkal. Például történt egyszer, hogy két település közösen tartott fent tűzoltóságot és utólag elszámoltak. Aztán az egyik valamiért úgy döntött, hogy nem fizeti ki az egyik oltást. Legközelebb azok pedig nem vonultak ki... Na, ez így nem megy.

Jól látható, hogy az elhárítás feladatát a szolgáltatás üzemeltetőjéhez rendeltem. Pontosan ugyanígy van megvalósítva a valóságban is a tömegközlekedésben, az áramszolgáltatásban stb. Ez egy jól működő modell. Viszont vannak helyzetek, amiket úgy kell megoldani, hogy közben nem tartozik hozzájuk egyetlen szolgáltató. Ilyen például egy több önkormányzatra is kiterjedő árvíz, vagy járványhelyzet.
Ilyenkor hiába van az egyes szolgáltatóknak meg a saját kis elhárítószervük a helyzet meghaladja a képességüket. Ilyenkor össze kell fogniuk és ezt koordinálni kell. Ezt megvalósíthatja egy ad hoc testület is, de kellő kooperációs kultúra híján lehet ez egy állandó szervezet is. Ez a szervezet lehet állami, de éppenséggel lehet az érintettek által közösen üzemeltetett is. Ez utóbbi is komoly kooperációs kultúrát igényel, de legalább nem akkor kell megállapodni és felállítani a szervezetet, amikor amúgy is sürget az idő.

A koordináció kérdése mellett ott van még az a probléma, hogy minél speciálisabb vészhelyzetre kívánunk felkészülni, annál kevésbé tudjuk a költségeket szétteríteni. Ilyenkor szokott jól jönni, ha van egy megyei, regionális, vagy állami szerv, aminek finanszírozását olyan szervezet tudja ellátni, aki adót tud kivetni. Azonban a központosítással nem árt csínján bánni, mert a szervezet méretének növekedése ugyanolyan hátrányokkal jár, mint a vállalati szektorban. Azaz nyúlik a parancsnoki lánc, lassul a szervezet reakcióideje, elmosódnak a felelősségek, megjelennek párhuzamosságok és belső rivalizáció stb. Tehát, ezt a modellt érdemesebb inkább csak a tényleg nagyon ritka esetekre fenntartani, pl. nukleáris szerencsétlenség.

Összefoglalva a különféle katasztrófa és probléma elhárítási modelleket az alábbi kategóriákat tartom említésre méltónak:
- Helyi privát elhárítás.
Előny: gyors reagálás, hely és technológia ismeret
Hátrány: alacsony fokú kihasználtság, korlátozott típusú problémára képes felkészülni, korlátozott számú ember

- Alkalmi (on demand) alvállalkozók:
Előny: professzionális kivitelezés, rugalmasság
Hátrány: lassú intézkedés, nehezen verhető át a bürokrácián, korlátozott számú ember

- Készenléti alvállalkozók:
Előny: professzionális kivitelezés, rugalmasság
Hátrány: nehezen számszerűsíthető a költség/haszon arány, ezért menedzsment nem szereti, korlátozott számú ember

- Közösen üzemeltetett elhárítás:
Előny: hely és technológia ismeret
Hátrány: nagy kooperációs igény

- Önkormányzati fenntartású elhárítás:
Előny: viszonylag gyors beavatkozás, közepes helyismeret
Hátrány: gyakori forráshiány

- Központi fenntartású elhárítás:
Előny: alacsony költség, magas kihasználtság, professzionalizmus, sokféle helyzetre fel tud szerelkezni
Hátrány: lassú reagálás, hely és technológia ismeret teljes hiánya

Ezekből jól látható, hogy van létjogosultsága a privát katasztrófavédelemnek is, ugyanakkor azt is fontos tisztán látni, hogy a korlátai is megvannak. Minél különlegesebb vészhelyzetre készítünk fel egy szervezetet, annál nehezebben fog megélni piaci alapon, azaz a nagyon speciális vészhelyzetekre nem az igazi ez a modell. Míg más típusú helyzetekre, mint amilyen a váratlan havazás is volt sokkal hatékonyabb lehet, mint amit láttunk.