A Kapitalizmus.hu publikációját kiegészíteném pár idevágó gondolattal.
A kormány aktuális konzultációnak álcázott bohóckodás egyik kamukérdése a monopóliumok elleni fellépést firtatja.
Első hozzáfűzni valóként megjegyzem, hogy létezik egy versenytörvény és egy elég hatékony versenyhivatal, ezért további nagyszabású fellépés indokoltsága igen kétséges.
Másrészről érdemes megfigyelni, hogy a piaci mechanizmusok maguk is küzdenek a monopolizálódás ellen.
Egy naiv megfigyelő azt gondolhatná, hogy a nagy vállalat tönkre teszi a kicsiket és ő maga csak még jobban növekszik. Ha ez igaz lenne, akkor létezne a Központi Szolgáltató, mint a Brazil című zseniális, de hátborzongató és nyomasztó filmben.
Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy időnként egy egy vállalat hatalmasra nő, majd hanyatlani kezd. Erre a jelenségre számos elmélet született, de abban nagy az egyetértés, hogy a vállalatoknak is van életciklusa. Kezdetben nagyon tud növekedni, aztán már csak úgy fejlődik, hogy másokat megvásárol. Egy későbbi stádiumban pedig állandóan leépít, kiszervez, racionalizál. Végül kiszorul.
Ennek mikromechanizmusai közül mutatnék meg párat.
Az első legnyilvánvalóbb a bérpiramis jelensége.
Munkaszervezési módszertől függően egy ember 15-25 embert képes felügyelni. Ezért ennyi emberenként egy új hierarchia szint létrehozása szükséges. Minden felügyelő szükségszerűen többet keres, mint a beosztottak. Legalább 30%-kal, de inkább többel.
Ha egy képzeletbeli 10 fős vállalkozás előállít 100 egység terméket, akkor termékenként 0,1 főnyi költség rakódik rá. Ha ugyanez a vállalat 100 fősre duzzadt, az azt jelenti, hogy 5 főnyi közvetlen főnök jelenik meg, akik a közvetlen termelésben nem vesznek részt. Ekkor egy termékre 0,1065 költség rakódik. Ha ugyanez már 1000 fő, akkor van 50 közvetlen főnök, és 2 magasabb főnök. Ekkor egy termékre 0,1068. 10000-nél: 0,10695 stb.
Ennél bonyolultabb és szignifikánsabb hatás, hogy a dolgozók számával az adminisztratív feladatok mennyisége is emelkedik. Egy bizonyos létszám alatt még a helyi kisfőnök el tud látni minden feladatot, de egy bizonyos méret felett megjelennek olyan részlegek, mint a személyzeti osztály(HR), a beszerzés, az értékesítés, a piackutatás stb. Azaz a polihisztorokat felváltják a specializált részlegek, akik közvetlenül nem vesznek részt a termék előállításban.
Ez még önmagában nem lenne baj, mert ezek első ránézésre a hatékonyság növekedését vonják maguk után. Csakhogy...
Csakhogy ezen részlegek kommunikálnak egymással. A kommunikáció pedig szavak, illetve táblázatok formájában történik és ha az egyiknek nem sikerült laikusbiztosan leírnia, hogy mit szeretne, akkor a másik nem biztos, hogy úgy érti, ahogy ő gondolja. Azaz a beszerzés nem azt veszi meg, amire gondolsz, hanem amit megértettek abból, amit leírtál. Így történnek olyan abszurdumok, mint egy közönséges LED dióda helyett beszerzett villogó (megkülönböztető jelzés autóra). A beszerző ránézett a kis képre, fellapozta a katalógust, ott is ránézett a kis képre. Úgy néz ki, akkor jó lesz. Na már most az ehhez hasonló kommunikációs anomáliák száma a cég méretével exponenciálisan növekszik.
Sokszor a probléma nem is félreértés, hanem a kommunikáció hiánya. Az egyik részleg rendelkezik egy műszerrel és kéne egy másiknak is pár hétre. Mivel a másik nem tud arról, hogy az első rendelkezik vele, ezért ő is vesz egyet. Vagy éppen az első részleg tud valamilyen buktatóról, de a másik bele fog szaladni, mert hozzá ez az információ nem jut el.
Parkinson első két törvénye gondoskodik arról a kiszolgáló részlegek száma és létszáma monoton emelkedő trendet valósítson meg. (I. törvény: a hivatalnok mindig jobban preferál egy új beosztottat, mint egy új vetélytársat. II. törvény: a hivatalnok puszta léte újabb hivatalnokoknak ad munkát).
Ahogy növekednek ezek az osztályok, úgy nő az önállóságuk is. Aki nem dolgozott még nagy vállalatnál nem igen tudja elképzelni, hogy egy nagyvállalatnak micsoda belső önmozgása van. Minden részleg a saját túléléséért harcol, ennek megfelelően időnként káros rivalizálás indul meg, sőt egyes részlegek viszonya néha kimondottan ellenséges. Különösen, ha ugyanazokért az erőforrásokért versenyeznek.
Máskor egyes szintek megkerüikl az alattuk lévő szintet és direkt utasításokat adnak, ezzel káoszt okozva a helyi menedzsmentben. Megint máskor az egyes részlegek között informális egyezségek jönnek létre, illetve szívességek cserélnek gazdát, teljesen kihagyva a helyi, illetve magasabb menedzsmentet, ami az információhiány miatt egyre nehezebben látja el a feladatát. A helyi és magasabb menedzsment inkompetenciája viszont annak megkerülésére ösztönöz, mind az alsóbb, mint a felsőbb szinteken. Végül senki se tudja, hogy mi is történik alatta.
A következő probléma a munkaerő minőségének romlása. Ennek fő oka a felületes kiválasztás.
Egy nagy céghez rengetegen jelentkeznek munkára. Természetesen a személyzetis (HR-s) is ember. Egyrészről ő sem ért mindenhez (és akkor még nagyon PC voltam), tehát a szakmai kompetenciák megítélése nehezére esik. Másrészről meglehetősen kevés az idő egy ember tesztelésére. Ha kevés emberről van szó, akkor fel lehet készülni kérdésekkel (többé-kevésbé), vagy lehet hozzáértő embert hívni az interjúra. Sok embernél ez nem csak nem kivitelezhető, de nem is célszerű, mert a jelentkezők nagy része tökéletesen alkalmatlan. Feleslegesen rabolnánk vele a szakértő idejét. Tehát felületes szűrést kell alkalmazni, ennek viszont az a hatása, hogy felületes és sokszor irreleváns szempontok alapján választódik ki az alkalmazott. Egy magabiztos dilettánsnak sokkal jobb esélyei vannak a bekerülésre, mint egy félénk szakértőnek. Ez később nagy fluktuációban nyilvánulhat meg, vagy a dilettánsok felhalmozódásában. Mindkettő súlyos csapás a hatékony cégüzemeltetésre.
Még fontos hatás, de nem kívánom nagyon részletezni, hogy a dolgozók számának növekedése egyúttal azzal is jár, hogy a dolgozó idejének egyre nagyobb hányadát emészti fel a többi emberrel való kommunikáció.
Tulajdonképpen már ennyiből is világosan látszik, hogy a méret növekedése egy darabig tudja növelni a vállalat hatékonyságát a méretgazdaságosság miatt, de ugyanakkor a szervezeti oldal hatékonysága jelentősen esik, es egy bizonyos méret fölött viszont a szervezeti hatékonytalanság domináns tényezővé válik. Az egész vállalat lassú lesz és drága. Lassan racionalizálásokra kényszerül, ahol ugyanazokkal a problémákkal szembesül, mint állami párjuk.
A viszont valóság még ennél is cudarabb. Létezik ugyanis technikai fejlődés és az nem kedvez a lassú vállalatoknak. Bármelyik pillanatban megjelenhet egy olyan termék a piacon, ami a cég totális kiszorulásához vezethet. Ezt úgy hívják, hogy disruptive innovation (sajnos magyar megfelelőjéről nem tudok). Amikor megjelenik valami új a piacon és széttapossa a már megszokott piacokat. Egy lassú cég fokozottan sebezhető az ilyesmivel szemben.
Ebből következően a monopóliumok elleni állami harc, néhány speciális esetet kivéve, teljességgel felesleges.
A szerző már dolgozott apró cégnél, kicsinél, nagynál és 3 multinál, ezért van némi fogalma róla...
OFF: Kuklivácz társunk létrehozott egy facebook csoportot ahova várunk mindenkit szeretettel, aki vágyik arra, hogy legyen Magyarországon egy polgári liberális párt.
Update: Ez a poszt nem szól a természetes monopóliumokról. Arról szól, hogy minden más piacon egy-egy monopólium uralma csak időleges. És arról is, hogy a piacnak van egyfajta rezisztenciája a monopolizálódás ellen, ami az ellen hat, hogy egyáltalán létrejöjjenek.