Páran meglepődtek, hogy miért is neveztem Ángyánt fantasztának. Talán erősen fogalmaztam, de most elmagyarázom mire gondoltam.
Mostanában őt sokan bántják, mert felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar mezőgazdaságban vidékfejlesztés címen bizony intézményesített lopás folyik. Ezért kicsit szerencsétlen dolog, hogy én is kritikát szeretnék megfogalmazni, de az én kritikám ettől teljesen független. Nekem a gondolatmenetében nem tetszik pár dolog. Az, hogy ennek időzítése egybeesik az ellene folytatott hadjárattal csak a véletlen műve.
Nem rég adott egy interjút és abban elhangzott pár gondolat, ami szerintem nem teljesen oké.
Ezt a részt emelném ki belőle
"
Ellenfelei azt állítják, a kontinens szinte összes országában nőtt az átlagos birtokméret.
Így van. Harmincról harmincöt hektárra! De a mi spekuláns oligarcháink óriásbirtokokat akarnak alföldnyi repcetáblákkal, ahol egész nap egy irányba gurulhat a műholdról irányított kombájn, és ahol átlagosan százhetvennégy hektáronként kell egy embert alkalmazni. Ez Dél-Amerika.
Ott működik is ez a modell.
Már ott sem működik, ugyanis tönkreverte a társadalmat. Annak idején megjelent az észak-amerikai tőke, felvásárolt mindent, a falvak népéből kiválogatott magának néhány főt, akit éhbérért alkalmaz, a többieket a városok körüli gettókba üldözte, borzalmas szociális, egészségügyi, bűnözési problémát gerjesztve. A befektető számára ez így hatékony, hiszen olcsón jut erőforráshoz, extraprofithoz, a kisemmizettek ellátását pedig az államra tolja. Ugye ezt mi nem akarjuk?
A kis családi gazdaságok képesek versenyben maradni a nagyüzemekkel?
Hogyne. Ha nem így lenne, akkor Nyugat-Európában már nem létezne a mezőgazdaság. Ott ugyanis nem tőkés társasági formában működő gigabirtokokra épül a szektor, hanem szinte kizárólag kis és közepes családi gazdaságokra. Nem kell messzire menni, tessék átballagni Ausztriába. Egy negyvenhektáros gazdaság önmagában persze nem biztos, hogy megáll a saját lábán, de hát erre találták ki a szövetkezeteket. Önállóan dolgozom, szuverén döntéseket hozok a saját birtokomra, de azokban az ügyekben, amelyekben megéri, összefogok másokkal. Tagja vagyok a gépszövetkezetnek, a beszerzési szövetkezetnek, a feldolgozó szövetkezetnek, az értékesítési szövetkezetnek. És ez nem kolhoz. Itt magántulajdon van a vele együtt járó felelősséggel, tervezéssel, hosszú távú gondolkodással. Ez ma az európai forma. Miről beszélnek az urak?
"
Mi ezzel a problémám? Sok minden.
Az egyik, hogy a farok csóválja a kutyát.
Azt mondja, hogy a nagy birtokkal az a baj, hogy kevés embernek ad munkát. Ez igaz. Viszont kérdés, hogy egy mezőgazdasági vállalkozásnak mi is a célja. Az a célja, hogy embereket foglalkoztasson? Nem. Az, hogy élelmiszerrel lásson el másokat? Nem. Az a célja, hogy profitot termeljen. Ez, persze, nem hangzik túl magasztosan, de ha elfeledkezünk róla, akkor könnyen azon kapjuk magunkat, hogy felesleges dolgokat termelünk és drágán.
Azon emberek, akiket kisemmizetteknek nevez (tévesen, mert nem vettek el tőlük semmit, ami az övék volt) nem csak potenciális munkanélküliek ám, de potenciális munkaerő is az ipar, illetve szolgáltatások számára. Az, hogy Dél-Amerika legtöbb országában ezek nem elég fejlettek jórészt az állam sara. Hiába fizetnek ezek az ültetvények tekintélyes adót, a kiszámíthatatlan környezet és korrupció szinte kizárja a gazdaság fejlődését. Egy jól működő állam mellett a mezőgazdaság hatékonysága egyáltalán nem akkora probléma. Erre viszont nem a hatékonyság csökkentése a célszerű megoldás.
Egy másik, hogy maga is elismeri, hogy egy negyven hektáros gazdaság nem biztos, hogy megáll a saját lábán. 40, értitek? Magyarországon az átlagos birtokméret nemhogy a 40 hektárt nem éri el, de még a 10-et se. Az AgrárUnió 2010-es cikke szerint 6,4 hektár. Ez a 40-nek egy hatoda(!). Most komolyan reálisnak tartjuk, hogy ami Ausztriában nem megy, az nálunk egy hatod akkora méretben jól működik? Oké, sok embert foglalkoztat, ez igaz, de a tönkremenetel szélén egyensúlyozva. Vannak termények, amikből ekkora területen is meg lehet élni, ezt nem vitatom. Viszont a kukorica, burgonya stb. tömegtermékek. Elég naiv dolognak tartom, hogy tömegterméket tömegtermelés nélkül termeljünk.
Persze, tény, hogy sokat lehetne javítani rajta, ha a gazdák összefognának és szövetkezeteket alkotnának, de ez nem történik. Miért nem? Azért nem, mert a magyar gazda nem bízik meg egy másik magyar gazdában és pláne nem bízik egy befektetőben. Ami még rosszabb, hogy erre minden oka meg is van. A magyar jogszolgáltatás ugyanis elég reménytelen. Nagyon nehéz érvényt szerezni a szerződésben vállalt kötelezettségeknek (pl. ha az szerződő fél valami mondvacsinált indokkal nem fizet, akkor évekig lehet a bíróságra járni miatta és mire ítélet születik, már fel is számolták). Enélkül viszont nem lehet egyéni felelősségre építeni. Nincs felelősség kényszer nélkül. Az sem segíti az egyéni felelősség kialakulását, hogy az állam állandóan a segítségére siet annak, aki elég hangosan sír. A hosszútávú gondolkodást ezeken kívül még a gyakorta változó szabályozási környezet is nehezíti. Semmi értelme hosszú távon tervezni egy instabil környezetben.
Ezek kijavítása nélkül teljesen kontraproduktívnak tartom a kisbirtokok erőltetését. Az egyetlen várható eredménye sok, kis erőtlen, satnya birtok.
Amit már nem emeltem ki, hogy ő a kisbirtokoktól várja a termőföld magyar kézben maradásának kulcsát. Szerintem ez is wishful thinking. A gazdák közül az idősebb még esetleg ragaszkodnak a földhöz érzelmi okokból, de a fiatalabbaknál valószínű, hogy egy jó ajánlat eldönti a kérdést. Mint ahogy az osztrák gazdáknak is olyan magyar gazdák adták el a földjeiket, akiknek jobban megérte egy nagyobb összegért cserébe más megélhetés után nézni. Ők amúgy is hajlamosabbak inkább a városi életformát preferálni. Ha viszont már eladnak, akkor valószínűtlen, hogy nem a legtöbbet ajánlónak fogják tenni.
Szerintem Ángyán József rosszul mérte fel a magyar mezőgazdaság pillanatnyi helyzetét, illetve saját romantikus vágyai túlságosan is átszövik a valóságról alkotott képét.
